Bővülnek a hazai erdőterületek

Előrebocsátom, hogy az erdészek köszönettel nyugtázzák az állampolgárok aggódását az erdőkért (Ludwig Emil A fa pénzt terem. De meddig? – Magyar Nemzet, 2010. november 15.). Ugyanakkor meg kell nyugtatnom a cikkírót és minden aggódó polgártársamat, hogy hazánkban nincsenek veszélyben az erdők. Sőt! Gyakorlatilag Trianon óta folyamatosan növekszik hazánkban az erdők területe. A trianoni békeszerződés következtében az ország erdőterülete 1921-ben 1098500 hektárra, erdősültsége 11,8 százalékra csökkent. Ma kétmillió hektár erdőnk van, és az erdősültség mintegy 21 százalékos. Tehát az országcsonkítás óta megkétszereződött az erdőterületünk.
Az erdők tartamos – mai szóhasználattal fenntartható – kezelése hazánkban több mint két évszázados szakmai múltra tekint vissza. Ez azt jelenti, hogy évente nem termelünk ki annyi fát, mint amennyi évről évre képződik az erdőkben. Manapság az éves növedék mintegy 65-70 százalékának megfelelő fatömeget vágnak csak ki.
Arra, hogy mi történik Brazíliában, az Amazonas vidékén, vajmi kevés befolyással bírunk, de nemcsak nekünk, hanem az ENSZ illetékes szervezetének, az Erdőfórumnak sem áll hatalmában az ottani er(d)őviszonyok megváltoztatása. Az olcsó, extenzív mezőgazdasági termelés olyan óriási nyereséggel kecsegtet, amely eddig szinte minden korlátozást felülírt. Az ottani erdészek életveszélyes fenyegetettségben élnek. A brazil kormány komoly erőfeszítéseket tesz a helyzet megváltoztatására, de ismert az ellenérdekelt csoportok maffiaszerű viselkedése. A cikkben írtakkal szemben Észak-Amerikában és Észak-Európában nem újratelepítési programok zajlanak, hanem törvényben előírt módon folyik az erdők felújítása, ami nem újratelepítés. Erdőtelepítésről akkor beszélünk, ha korábban nem erdő művelési ágú földterületen létesítenek erdőt.
Visszatérve az európai, közelebbről a magyar viszonyokra, a nagyarányú fakitermelés már korábban, a középkorban kezdődött, amikor is külön foglalkozások – soltészség, kenézség – szerveződtek erdőirtásra. Később a nemesfémbányászat és -kohászat igényelt egyre több fát.
Erdész elődeink nevében is helyre kell tenni azt a kitételt, miszerint: „Az Északi- és Keleti-Kárpátok fenyveseiből dőlt a deszkának való fa a fűrésztelepekre, lombos erdőinkből szerszám-, bánya-, vasúti talp-, épület-, bútor- és tűzifa lett, gyakorlatilag pótlás nélkül.” Ez egyszerűen nem felel meg a valóságnak, hisz’ az akkori erdőbirtokosok nagyon ügyeltek az erdők szakszerű felújítására, mert tudták, hogy unokáik öröksége foroghat kockán – ezért is alkalmaztak mindenhol erdőmérnököket. Tehát rablógazdálkodás alig-alig volt erdeinkben. A háborúk utáni helyreállítási periódusok természetesen más elbírálás alá esnek.
Az akác alföldi telepítése a kényszer következménye volt, ugyanis a szárazódás következtében megmozduló homok megállítására csak ez a fafaj volt képes. Az pedig, hogy az akác alkotná a hazai erdők többségét, egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Az akác aránya mintegy 24 százalék, amely arány valóban a legnagyobb a fafajok között, de csak egynegyede és nem a többsége! A tölgy és a csertölgy együtt 32 százalékot tesz ki.
Az sem felel meg a valóságnak, hogy „a maradék szálerdőink legértékesebb fáit, a cser-, bükk- és gyertyánféléket a fűtő- és áramtermelő erőművek fűtésére vágják ki és adják el”. A legkevésbé értékes tűzifa árához képest ugyanis többszörös, esetenként hét-tízszeres árat érhetnek el a fűrészrönk minőségű fáért az erdőgazdálkodók. El tudja valaki képzelni, hogy ekkora veszteséget felvállal egy magán- vagy állami erdőgazdálkodó? Nyilván nem. A félreértést az okozza, hogy a valamilyen biológiai, műszaki okból – gesztesedés, görbeség – csak tűzifa minőségű „hosszú fát” is az erőművekbe szállítják. Nem darabolják föl, mert ezzel is energiát takarítanak meg. Azt csak halkan teszem hozzá, hogy a cser és a gyertyán a legkevésbé értékes fafajok közé tartozik, mert ipari felhasználása meglehetősen korlátozott.
A következő passzus sem állja meg a helyét: a „Bakony, a Vértes, a Mecsek és a Bükk-hegység többnyire negyven-nyolcvan éves keményfái rönkökként hamvadnak el az erőművek kazánjaiban,” ugyanis e fafajok vágásérettségi kora – ez gyakorlatilag az engedélyezett fakitermelési életkort jelenti – száz év körüli. E téren (is) az erdészeti hatóság könyörtelenül szigorú. Ami pedig az Economist A világ tüdeje címet illeti, az esőerdőket ezzel a kifejezéssel jellemezni egyszerűen ostobaság: a dolog éppen fordított, míg a tüdő oxigént vesz föl és szén-dioxidot bocsát ki, addig az erdőket éppen azért becsüljük sokra, mert nappal oxigént bocsátanak ki. Ez éppen olyan szamárság, mintha azt mondanánk, hogy az erdőkben-hegyekben ózondús a levegő.
Tehát a magyar erdőket ne féltsük a motorfűrésszel legálisan dolgozóktól, mert a hazai élőfa-készlet minden ellenkező híreszteléssel szemben folyamatosan növekszik, ami más szempontból azt jelenti, hogy erdőállományaink öregszenek. Ez pedig nem jó, mert a műszaki-gazdasági értékük romlik, csökken, továbbá az idős fák kevesebb oxigént termelnek, mint a fiatalabbak.
Zétényi Zoltán
erdőmérnök, újságíró
Válasz Zétényi Zoltán hozzászólására
Kedves Zoltán, tudom, hogy a levegőrontás és a levegőjavítás világháborújában egy oldalon állunk, és köszönöm, hogy igyekszel megnyugtatni: hazánkban nincsenek veszélyben az erdők. Pár éve egy vezető hazai építész nyugtatgatott e hasábokon, hogy az általa tervezett Gellért téri kőkút lábazata nem fog fagykárt szenvedni – ahogy gyanítottam –, aztán a következő tavaszra mégis szétfagyott. Tudom, hogy az erdőket is meg lehet újítani, azt is, hogy ma több erdősített terület van Magyarországon, mint pár évtizede volt. Pontatlanul szóltam az idegen eredetű akác arányáról, ám ha nem is alkot többséget a többi honos fafajtával szemben, mégis belőle van a legtöbb nálunk. Szakmai szemmel nézve valóban nem helyes egybemosni az újratelepítést az erdő felújításával, abban azonban te tévedsz, hogy „alig-alig volt” rablógazdálkodás, például a Keleti-Kárpátokban, ugyanis tény, hogy XIX. századi építési és közlekedési konjunktúra idején a haszonbérlőknek, majd a Trianon utáni új uraknak és elvtársaknak kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint hogy megújítsák az erdőket. A Tisza vízgyűjtő területéről lezúduló áradásoknak az Észak-Erdélyben és Kárpátalján még jelenleg is tartó, most éppen „privát” tarvágás az okozója. Azt írod, az erőművek kazánjába szánt rönkökért az olcsó tűzifánál 7-10-szer több pénzt adnak az erdőgazdálkodóknak. Ez igaz, mégpedig készpénzben, és azonnal fizetnek, a bakonyi erdőgazdák éppen ezért döntik ki és adják el háborgó lélekkel, majd a kocsmában sírva fakadva az ajkai felvásárlónak. Bútornak, szerszámnak való fát ma senki sem vesz, pénz viszont kell a megélhetéshez, a magántulajdonban lévő erőművek termelte villany megfizetetésére.
Végül, bár nem akarok az Economist prókátora lenni, megjegyzem, hogy azok a közkeletű hasonlatok, miszerint például a Budai-hegyvidék Budapest, a Wienerwald Bécs tüdeje stb. éppúgy szemléletesek, helytállók, mint az, hogy az oxigént termelő erdők a Föld tüdejeként szolgálnak. Nem ostobaság, nem is szamárság – amint írod –, a fákat az ember tüdejéhez hasonlítani, még ha közben szén-dioxidot bocsátanak is ki. A tüdő nem él önálló életet, viszont azon keresztül jutunk mi, emberek friss oxigénhez.
Üdvözöl: Ludwig Emil