Economy class

Turistaosztály – magyarul így mondjuk a légi és más, szárazföldi és vízi személyszállításnak azt a kategóriáját, amit a világ útra kelő népének 99 százaléka vesz igénybe. Például repülővel pár tíz millióan naponta. A közlekedés világnyelvén, „amerikaiul” az 1970-es években keresztelték át economy classra – ami gazdaságost, takarékost jelent –, amikor a régi tourist class elnevezés már nem fedte az időközben üzleti és egyéb célból szintén tömegessé vált légi közlekedést. És hogy ne sértsék vele tovább a rátarti középosztályt, aminek tagjai inkább szeretnek spórolni, mint egy fedélzeten utazni akárkivel. Léptek hát egyet az osztálylétrán, és azóta businessnek, üzletinek nevezik a korábbi első osztályt, az utazgató elit pedig válaszul kitalálta a „jet class” elnevezést. Az akkoriban divatba jött, lökhajtású magánrepülő, a privat jet után ma már így hívják az újgazdagok egyre hízó társadalmi osztályát is.
A „biznisz” szó, mint a legtöbb amerikai varázsige, csodálatosan tenyészik a mi európai régiónkban, ahol a XX. században legfeljebb a mozivászonról, utóbb a Dallasból értesülhettek a népek, hogy létezik más gazdasági út is a világon, mint a hitbizomány és a központi tervutasítás. A legviccesebb, ahogyan a magyar szocialista vállalkozók szokták mondogatni egymás közt a „biznicet”, amint éppen a volt szovjet államadósság dollár-százmillióit terelgették át a saját cégeik bankszámlájára.
Mindez úgy kapcsolódik az alább következő, konkrét utazási történethez, hogy az a railjetnek nevezett nemzetközi vonaton játszódik, az economy osztályon. Ez a nagyszerű, a mi vonatainknál több osztállyal magasabb színvonalú, osztrák állami (ÖBB) expressz nem régóta közlekedik a München–Salzburg–Bécs–Budapest vonalon. Siemens csúcstechnikával készült, remek szerelvényének már a puszta megjelenése ünnep a borzalmas kinézetű magyar pályaudvarokon, nesztelenül fut a pályán akár 170-nel – feltéve, ha nem történik kábellopás Bicske környékén –, a vagonok belseje tényleg a repülőgépére emlékeztet, kényelmesebb is annál, a történelmi belvárosokba viszi be az utasokat, és nemhogy a repülőnél, de még az autónál is olcsóbb. Ideális közlekedési eszköz például Bécsbe kirándulni vele, megnézni a híres múzeumokat, gyűjteményeket, megízlelni a sörözők kínálatát, az itthoni áraknál olcsóbban vásárolni minőségi cipőt, kabátot a gazdag sógoréknál, vagy csupán élvezni a pompás kávéházak, cukrászdák hangulatát – amint ezt megígérték nekünk, magyaroknak az uniós csatlakozásunk fejében.
Eltelve a látottak – Schiele és Klimt mesés festészetének, a bécsi iparművészet remekeinek –, valamint a tejfeles, gőzgombócos borjútüdő, ún. pájsli orr közeli élményeivel, a kora esti vonattal indultunk haza. A railjetnek két első osztályú, first class vagonja is van, a kihasználtságukat egyszázalékosra becsültem, mert az ökonomikus szakasz olyan kényelmes és kellemes szokott lenni, hogy spórolásra ösztönzi a polgárt. A szóban forgó estén nem volt az. A szerelvény szinte megtelt, sokan nem szeretnek „háttal ülve” utazni, de azért találtunk megfelelő helyet magunknak a szenzor-működtetésű kocsiajtó mellett. Beljebb mindenütt ültek, szétszórt újságdarabok, papírszemét hevert a szőnyegpadlón, az alapzaj a keleti városok piacának hangulatát idézte. Münchenből jött a vonat, hamar befutva a távot, s még arra is jutott idő, hogy elkoszolódjon. A velünk szemközti, négyes ülésen egy arab család foglalt helyet, a vagon közepéig még legalább húszan-harmincan beszéltek a maguk hangos, jellegzetes nyelvén. Akaratlanul fül- és szemtanúi lehettünk annak, amit a mai divatos szóhasználattal kulturális különbségnek, sokszínűségnek neveznek. Több asszony fehér fejkendőt, bokáig érő lepelruhát viselt, ők végig csöndben maradtak, az egyik családfő azonban tüstént beszédbe elegyedett mindenkivel, köztük az előttünk ülő szolid, Bázelben tanuló, Győrbe hazautazó diáklánnyal. A két méter távolságból folyt, mélyreható ismerkedés kénytelen hallatán többoldalnyi információt tudnék adni róluk bármilyen hatóságnak.
A jóképű, mosolygós – amúgy palesztin – férfi „british”-nek mutatta be magát és a famíliáját, bizonyítékul gyér angolnyelv-tudásával hosszan sorolta, hány idegen nyelvet tud még és miféle tudományokat tanult eddig. Rengeteget. Értelmiségi mivoltát viszont viszonylagossá tette, hogy a cipőjét a lábán hagyva hevert a dupla ülésen, atyai példát mutatva nagyobbacska gyerekeinek, hogyan kell vonaton utazni Európában. Ambivalensen szemléltem a koszos cipő nyomait az elegáns, tiszta bársonyhuzaton: azt sem igazán óhajtottam, hogy a gentleman levegye a cipőjét.
A kocsi végében az idő haladtával egyre erősödő, penetráns szag kezdett terjengeni. Nem szeretnék előítéletesség gyanújába keveredni, tehát rögtön közlöm, hogy semmi köze nem volt az arabokhoz. Az aprócska, bájos arcú (kambodzsai) kalauznő, túlhaladván a kocsinkon, egy darabig várakozott a bezárt WC előtt, majd a szakaszkulcsával akkurátusan megzörgette az ajtót, és kedves „hello!, hello!” kiáltásokkal nógatta a bent tartózkodót. Végül kinyitotta, és ugyanazzal a mozdulattal vissza is zárta a klozetot, termetes kollégájával tért vissza, aki kicibálta onnan a mocskos nagykabátba tekerődzött hajléktalant. Az amúgy kis szállodai fürdőszobára hasonlító szaniter helyiségből áradt a bűz. (A tisztelt potyautast Hegyeshalomnál rámolták le e perontól, „ajándékul” a Magyar Köztársaságnak. Kifelé menet a magyar rendőrök osztrák határőrrel közösen igazoltattak egy japán turistapárt, nehogy „nem kívánatos” idegenek jussanak be Ausztriába.)
Győrben egy félbolond asszony szállt fel, és az arabokat túlharsogó kiáltozással elfoglalta a diáklány megüresedett helyét, Tatabányától pedig végképp megtört a keleti lárma hegemóniája a vagonunkban. Három nyiszlett, szakadt srác telepedett le a peronra, a szenzoros ajtó állandó nyitó impulzust kapott tőlük, a tinédzserek a földön heverve nyakalták a PET-palackos bort, és ordítva veszekedtek azon, hogy melyikük menjen a klotyóba cigizni.
Arabjaink sokatmondó tekintettel méregették e magyar utasokat. Lám, mily’ forgandó sors, gondoltam én. Kalauz Győrtől Budapestig már nem mutatkozott, a vagonban lévő képernyőkön időről időre visszatért a vasúttársaság üzenete: az ÖBB mindent megtesz a kedves railjet utasok kényelméért és biztonságáért; kéri, hogy legalább egy perccel indulás és megállás előtt készüljenek a fel- és leszálláshoz, vigyázzanak az értékeikre, rádiót, mobiltelefont csak lehalkítva vagy fülhallgatóval használjanak, a szemetet a szeméttartóba tegyék, a dohányzás az egész vonaton szigorúan tilos.
Felvetődött bennünk, hogy legközelebb az első osztályon utazunk. Ám akkor mire való, kiknek a számára van kitalálva az economy class?