Erdély, holokauszt, kommunizmus

A múlt hét végén volt az ősbemutatója Závada Pál Magyar ünnepének a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. Az író Idegen testünk című regényéből készített zenés darabot a Nemzeti felkérésére a Tízparancsolat 4. parancsa alapján. Az előadást Alföldi Róbert rendezte.

Előhangként botrány. A darab bemutatóját politikai botrány előzte meg, a Nemzeti Színház ugyanis lehetővé tette, hogy az Erdély elszakítására emlékező román nemzeti ünnepet a Nemzeti Színházban tartsák. Alföldi Róbert a botrány hatására visszavonta döntését, és elnézést kért. A kialakult helyzetben a Műpa – közös ugyanis a produkció – nem vállalta a témához közvetve kapcsolódó előadás bemutatását. Így került vissza az utolsó pillanatban a Nemzetibe Závada Pál zenés drámája.

Zavaros eufóriával, illetve szkeptikus iróniával fogadják a szereplők – zsidó, félzsidó és sváb magyarok – a II. bécsi döntés hírét, amint épp a kolozsvári esőben ázó, jóvágású újságíró barátjuk-rokonuk akadozó rádiótudósítását figyelik. Nemsokára kiakasztják a falra a Gábor család fejének joviális hatású fényképét, rajta Závada Pállal, felvételről szintén az író hangját halljuk, amint a munkaszolgálatból választ ad egy-egy hazai levélre.
A lendületes kezdés után a zenés előadás szép lassan elnehezül. Rengeteg kardalt zsúfoltak ugyanis az első részbe – feleslegesen. Csupán a nagy vacsorajeleneténél billen a helyére az egyensúly, s válnak nyilvánvalóvá a politikai erővonalak. Innentől lendületesebb a folytatás – 1944, illetve ’46–47 a második részben kap helyet – a holokauszton át a Magyar Közösség peréig jutunk. A színészi gárda jól megoldja a nem könnyű feladatot, különösen Nagy Mari fényképész Weiner Jankája, Znamenák István feltűnő módon Szabó Dezső szellemi bűvkörében élő Flórián ezredese, Mátyássy Bence serdülő Palcsija és Söptei Andrea Gábornéja erős, szinte hibátlan. A zene (Bella Máté) az indulónak, a magyar műdalnak, a klezmernek, az egyházi zenének különös szintézise Pintér Béla alkotásait idézi.
A beugrató látszat ellenére Závada Pál műve nem történelmi dráma. Jelzi ezt a felszínen már eleve elég szembetűnően, hogy a Magyar Közösség-ügy például alig hasonlít eredetijére, és a papírmalomban sem Kolosváry-Borcsa Mihály államtitkár, hanem a nyilas Flamm Johannka dobja – korabeli szóhasználatot kölcsönvéve – a „zsidó irodalmi termékeket” a zúzóba.
Ezek után nem meglepő, hogy a hősök nagy részét nem valamilyen eszme, hanem szinte kizárólag a szexualitás irányítja. Ehhez igazodnak a tettek és a hozzájuk gyúrt ideológiák. A cselekmény hangsúlyosan nem az adott korban játszódik, a hősök egy ismeretlen jelenben vagy jövőben idézik meg néhányszor előre elmondva a múlt történéseit. A retrospektivitásnak ez a sajátosan elidegenítő fajtája túlvilági atmoszférát kölcsönöz a jeleneteknek. A kar darabot záró mondata a 62. zsoltár egy sorát – „Irgalmad többet ér, mint az élet” – parafrazeálja. Az ehhez természetszerűleg társuló jézusi gondolat, „mert nem tudják, mit cselekszenek”, helytálló a szereplők magatartását, a darab történelemszemléletét tekintve, s a hangsúlyt a történelem irracionális mivoltára helyezi. Kevésbé világos ugyanakkor, hogyan kapcsolódik mindez, egyáltalán az előadás egésze a 4., Az Úr napját szenteld meg! parancsolathoz.
(Závada Pál: Magyar ünnep, Nemzeti Színház. Rendező: Alföldi Róbert.)