Fel Dániába!

Kétszázhatvan nyelvet fordító hálózatot működtet Hawaii állam Kauai szigetén Samu János. A Hotel Ifjúság recepciósaként 1965-ben Dániába szeretett volna utazni, de a hatóságok nem engedték. Útleveleket hamisítva, táskaírógéppel a csomagjában disszidált az NSZK-ba, ahonnét az USA-ba vezetett az útja, és ma már a hawaii függetlenségi mozgalom élharcosa.

Egy hévízi, szakszervezetektől privatizált szálloda halljában találkoztam a Hawaiin élő Samu Jánossal. Dicséri, hogy mennyit változott az ország.
– Miben változtunk?
– Október közepétől vagyok itt a feleségemmel, a lányommal meg a két- és a négyéves unokámmal. Egy hónap alatt sokat vezettem, hiszen Vas megyében Rátóton, Gasztonyban, Zala megyében Pókaszepetken, Csömödérben jártunk rokonoknál, majd Budapestre utaztunk, és Szeged, Algyő, Hódmezővásárhely térségébe látogattunk. Budapesten keresztül Hévízre mentünk, innét a keszthelyi, tapolcai rokonokat látogatjuk, néhány nap múlva újra Csömödérre, aztán Grazba utazunk, s onnét repülővel hazafelé vesszük az irányt. Egyszóval vezettem már vagy kétezer-ötszáz kilométert az itteni utakon, s úgy érzem, hogy az autós közlekedés kulturáltabb lett, nem láttam annyi vad előzést, mint évekkel ezelőtt. Jobbak és biztonságosabbak lettek a játszóterek, mint az USA-ban. A két unokával legalább tíz városban kipróbáltuk a köztéri játszótereket, amelyek többnyire fából készültek, a veszélyes helyeket pedig gumialappal egészítették ki. Amerikában nem ilyen egy játszótér. Pedig semmivel sem kerülne többe hasonló játszótereket építeni, de a hozzáállás az, hogy nem kell a más ötlete, mi elég okosak vagyunk. Ez a beképzeltség jellemző a gazdasági és szellemi élet sok területére. Örömmel tapasztaltam, hogy itt november 3-án megtartották a magyar tudomány napját. Az amerikaiak ugyanis többet emlékeznek a Katrina hurrikánra vagy 2001. szeptember 11-ére, mint július 4-én a függetlenség napjára.

Samu János Hódmezővásárhelyen született 1944-ben. Érettségi után szállodaipari iskolába jelentkezett, majd Budapesten, az Erzsébet Szállodában és a rózsadombi Hotel Ifjúságban helyezkedett el. Az utóbbiban ismerte meg 1965-ben a feleségét, aki kézilányként a konyhán dolgozott. Szerettek volna eljutni Dániába.
– Engem érdekelt a skandináv kultúra, így Margitot rábeszéltem az útra. Útlevelet kértünk, elutasítottak. Megfellebbeztük, de úgy reagáltak rá: „Kérelmük ez idő szerint nem teljesíthető.” Akkor eldöntöttük, hogy kiszökünk. A Hotel Ifjúságban – mint minden hivatalos szálláshelyen – a külföldiek útlevelét a személyzetnek be kellett vinnie a Népköztársaság útja 93. szám alatt működő Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatalba. A hotel vendégei közül választottam ki olyanoknak az útlevelét, akiknek a személyleírása illett rám és a barátnőmre. Kapóra jött két keletnémet szolgálati útlevele, ugyanis a csehszlovák határon keresztül akartunk átlépni, s onnét másik útlevéllel próbálkoztunk volna. Mivel én már 1964-ben jártam Finnországban egy esküvőn, s visszafelé Dánián keresztül jutottam haza, volt nyugati útlevelem, ám a kiutazási engedély hiányzott. Ebbe ablakot hamisítottam. A keletnémet útlevelekben csak a fényképet kellett kicserélni, s beleütni a dombornyomású bélyegzőt. Horgász- és vasutas-igazolványon gyakorolva kidolgoztam egy technikát. Nem cseréltem fényképet, hanem a mi méretre vágott fotóinkat 24 órán át langyos vízbe mártottam, hogy a celluloidot le lehessen húzni a papírról. Itatóssal kezeltem, majd az NDK-s útlevél képére simítva egy gombostű fejével átnyomkodtam a pecsét domborulatait. Stenciljavítóból szerzett ciklámen tintával rajzoltam be a másik pecsétet. Margit újabb útlevelének egy argentin paszportot találtam, hiszen az Argentin Kommunista Ifjúsági Szövetség főtitkára és felesége a KISZ központi bizottsága vendégeként a mi szállodánkban tartózkodott. A nő kora, személyleírása a kedvesemre illett, ezért „kölcsönvettem” az útlevelét, és kicseréltem a fényképét.
Mivel az Ifjúságban határőr-konferenciákat tartottak, Samu János jól ismerte a határellenőrzés módszereit. Legalábbis úgy hitte. Disszidálási kísérletük előtt egy nappal már nem ment be dolgozni, a főportás mégis telefonon kereste, s rákérdezett, nem látta-e az argentin hölgy útlevelét. Mint kiderült, a dél-amerikai vendégek a Balatonnál megbetegedtek, visszajöttek Budapestre, s keresték az útlevelet. Samu János a Mester utcai leányszállón, a barátnőjénél aludt. 1965. november 19-én hajnali kettőkor dörömböltek a szállás ajtaján.
– Alig pitymallott, kilestem az ablakon. A szemben lévő üres telken két férfi újságot olvasott a hóesésben. Abszurdabbat el sem lehetett képzelni. Az Angyal utcáról a Mester utcára kikanyarodó villamos takarásában szaladtunk a Boráros tér felé, s taxival a Nyugati pályaudvarra vitettük magunkat. A vonaton már az indulást követően jöttek a magyar határőrök a kiléptető bélyegzővel, majd a csehszlovák határőrök is pecsételtek. Párkánynál mégsem indult el a vonat. Mivel a magyaroknak keletnémet, a csehszlovákoknak magyar és argentin útlevelet mutattunk, a statisztikai lapok egyeztetésekor nem stimmelt az állampolgárságok száma…


A párkányi határőrség irodájából cellás rabkocsival vitték őket a fővárosi Gyorskocsi utcába, ahol éjjelente zajlott a kihallgatásuk. Egyszer találkozhattak, öt percre. Ott, a börtön fagyos udvarán kérte meg Margit kezét, aki már várandós volt. Később a Markóba kerültek, és 1966. február 14-én a börtönirodán házasságot köthettek. Az asszonyt nyolc hónapra ítélve feltételesen szabadlábra helyezték, Samu Jánost viszont katonaszökevénnyé is minősítve a Fő utcába szállították. Tiltott határátlépés kísérletéért és deviza-bűncselekményért egy év börtönbüntetést szabtak ki rá. A Kozma utcába szállították, ahol újságírókkal, tanárokkal, papokkal került egy cellába – kitűnő iskola volt –, mondja a férfi. A börtön fordítóirodájába osztották munkára, hiszen angolul, németül és oroszul jól beszélt. Az NDK-s javító-nevelő iskolák programját, a szibériai fajdkakas vadászatát s olyan nyugati kémregényeket fordított, amelyeknek szocialista helyszínük volt. A büntetését harmadolták, ám szabadulása után Budapesten nem jutott álláshoz. Hódmezővásárhelyen lett portás egy tizenkét szobás szállodában, közben az első gyermeke is megszületett. Egy év elteltével büntetett előélete letagadásával Budapesten, a szilikátkutató intézet nemzetközi osztályán helyezkedett el 1967 és 1972 között. Időközben megszületett második lányuk is, de még mindig el akartak jutni Dániába. Egyik gyermekük keresztanyja az NSZK-ból meghívólevelet küldött nekik, így a feleség és a két gyermek számára szolgálati útlevelet kértek.
– Jó kollegiális viszonyban voltam a nemzetközi osztály vezetőjével, aki páncélszekrényben tartotta az útleveleket. Én túlóraindokkal gyakran bent maradtam, szerettem volna megtudni, hová rejtheti a széf kulcsait, míg végül az egyik női illemhelyen, a mosdó alatti szögön megtaláltam azokat. Miután a feleségem útlevelet kapott, s a két gyermekkel kiment Nürnbergbe, kölcsönvettem egy útlevelet, s a megszokott technikával átalakítottam. Ferihegyen hagytam el az országot. Életem legizgalmasabb pillanata volt talán, mert az útlevélben minden lapot oda és vissza is végiglapoztak, mire beütötték a bélyegzőt.
– Próbáltak valami vagyont kivinni?
– Nem, mert feltűnő lett volna. Én egy táskaírógépet vittem magammal, kellett a fordításokhoz. Úgy zártam be a lakásunk ajtaját, hogy soha többet nem jövök ide vissza, vagy többévnyi börtönbüntetés után nyithatok ajtót.


A frankfurti repülőtéren az ügyeletes tisztet kereste, megmutatta hamis útlevelét, majd az egyesülő család három napon belül menedékjogot kapott. A német elhárítás Samu Jánost a szilikátipari kutatóintézetről kérdezgette. Münchenben lágerbe kerültek, ahol jelezték, hogy Amerikába akarnak menni.
– Találtunk egy kezest, aki – bár sohasem láttuk – garanciát vállalt értünk.
– Hogyan?
– Három jelöltünk volt. Az egyik akkor kezeskedett volna, ha én is elmegyek Utah államba egy építkezésre dolgozni, a philadelphiai kapcsolatunk meghalt, a harmadik, a texasi jelölt pedig visszakozott, arra hivatkozván, házat épít, és túl nagy a felelőssége. Írtam egy magyarországi barátomnak, aki levelezett szerte a világban, és amerikai ismerőseit kérte fel támogatásunkra. Egy brooklyni zsidó agglegény telefonon felhívott, kérdezett néhány dolgot, majd aláírta a kezességet, vállalta, hogy menedzsel minket. Két hétig nála laktunk, majd albérletet kerestünk. Emigráns szervezetek segítségével munkát kaptam egy New York-i luxusszállodában. Öt év múlva elköltöztünk New Jerseybe, s ott egy komputervilágcég szállodájának igazgatóhelyettese, majd igazgatója lettem. A nyolcvanas évek végén önállósítottam magamat, fordítóirodát nyitottam. Tizenhárom éve pedig Hawaiira költöztünk.
– Miért pont Hawaiira?
– Mert jó a klíma, nem kell télen havat lapátolni. 1978-ban már jártam Hawaiin. Azt tapasztaltam, hogy az emberek barátságosak, nem szükséges bezárniuk a házuk kapuját, ha elutaznak valahová, és az irodai bérleti díjak is megfizethetőek. 1997-ben tolmácsolási feladattal Magyarországon jártam, és amikor eljött az a nap, hogy Budapestről New Jerseybe repüljek, tettem egy hawaii kitérőt. Három napig tárgyaltam, majd találtam egy jó házat, aztán hazatérve a feleségem elé álltam az ötletemmel.
Samu János már hatvanegy országban járt. A Karib-tenger szigetein s Dél-Afrikában is tolmácsolt magyarul. Évtizedekig örökbefogadások lebonyolításában segédkezett, hogy amerikai állampolgárok magyar roma gyermekeket vihessenek haza hivatalosan. Összesen háromszáz gyermeknek talált szülőt az USA-ban, Spanyolországban, Olaszországban és Kanadában. Bhutánban már négyszer járt, ahol rettenetesen elhúzódott egy örökbefogadás. Egy másfél éves és egy négyéves gyermeket szeretne örökbe fogadni egy amerikai házaspár, ám a terrorhisztéria miatt az amerikai hatóságok már másfél éve vizsgálják a gyermekek „terrorista kapcsolatait” – vélekedik a férfi, akinek hawaii központtal működő irodája kétszázhatvan nyelvet fordít. Ő maga is megtanult még néhány közép-európai nyelvet.
– Mintegy nyolcszáz fordítót és nyelvészt mozgatok 127 országban. A rendszernévváltozásnál sok kelet-közép-európai nyelvre fordítottunk, de ma már legtöbb munkát a csendes-óceáni és afrikai nyelvekről és nyelvekre történő átültetés ad. Mint például az acheli, ba, pular, kon, chichewa, kunda, divehi, dzongkha, japi nyelv. Tegnapelőtt kaptunk egy gondzsa munkát, ma reggel egy luganda fordítást. Minden kis vagy törzsi nyelvet angolról vagy angolra ültetünk át. Magyarról legtöbbször klinikai gyógyszerkísérletek anyagait fordítjuk. Szeretünk a kis nyelvekkel foglalkozni, annak ellenére, hogy 1992-ben ott voltam Berlinben azon a médiakonferencián, amelyen a sajtómágnások megbeszélték, hogy hasznos lenne kiölni a kisebb nyelveket, mint például a macedónt, albánt, mert olcsóbb, ha nem kell annyit fordíttatni. Aztán ezt a „tisztítást” az angol nyelvű gyerekműsorok sugárzásával kezdték, s az erőszakos amerikai kultúra közvetítésével igyekeznek kiölni a helyi értékeket. Az amerikai tömeg butítása kormányzati szinten már régen elkezdődött.
– Mint ahogyan nálunk is.
– Igen, észrevettem. A dalfesztiválokon mindenki angolul énekel, túl sok a televíziós szappanopera s az angol feliratú üzlet, de az oktatási programok gyakori változtatása sem tesz jót a felnövő nemzedéknek. Hol vannak a jó magyar filmek, miért kell állandóan bóvlival butítani az embereket? Ráadásul a hipermarketekkel tönkretették a gazdaságot. Október 23-án néztem az utcákat, alig láttam magyar zászlót, vajon hol van a nemzeti önérzet? Nálunk a hawaii függetlenségi mozgalom zászlója is ki van rakva. Az én kertemben, a papája- és banánfáim fölött is az a zászló lobog. Kérdezzen meg száz amerikait az USA jövőjéről, nagy többségük a saját jelzálogkölcsönéről beszélne, a hazáját illetően nincs elképzelése! Ezt a tömegérzést sikeresen beültették a kelet-európaiakba is. Visszatérve Amerikára, ott többet beszélnek a homoszexuálisok jogairól, mint az iraki háborúról, mert a média műsorai propagandacélokat szolgálnak.
Samu János Hawaiin, Kauai sziget Kalaheo városában orosz és kínai televíziós csatornákat is néz. A népnevelést küldetésének érzi. Hogy Edward Bernays tömegmanipulátort „ellensúlyozza” – aki például az amerikai nőket rászoktatta a dohányzásra –, kritikus cikkeket ír a Kauai szigeti és a honolului lapokba, rendszeres vendége a helyi televíziók adásainak.
Jövőre lesznek negyvenöt éves házasok. Margitnak megígérte, hogy elviszi Dániába.