Gyűlöletközpont

Történt egy nap – 2004. október 29-én –, hogy a Népszabadság publicistája megütötte a Magyar Nemzet fotóriporterét. Ez pedig úgy esett, hogy miután Bächer Iván a Kossuth téren Károlyi Mihály szobra mellett már jól kiemlékezte magát, ahelyett, hogy békésen hazaballagott volna, többedmagával átvonult azokhoz, akikben máshogyan él Károlyi életműve, mint Bächerékben. Ezek pedig épp kihasználták a demokrácia adta lehetőségeiket, s mivel nem verték őket haza a rendőrök, hangot adtak véleményüknek. A két csoport vitába keveredett. Mintha erre várt volna, az egyazon rugóra járó, ám a magát addigra az unalomig kiünnepelt Bächer is belevetette magát a veszekedésbe. Fotóriporterünkkel akkor találkozott, amikor gépével rögzítette épp az egyre hevesebb konfliktust. S miközben lefényképezte többek között az egyre megvadultabb Bächert, az először ordított vele, utána pedig rácsapott a munka közben az arcához szorított fényképezőgépére.
Kollégánkkal nem történt nagyobb baj, az eset azonban túlmutatott önmagán. A dolgot érezte Bächer is, aki néhány órával később – normális üzemmódban és csökkent adrenalinszinttel – végiggondolhatta, hogy milyen merényletet követett el azzal a nyilvánossággal szemben, amelynek maga is képviselője. A publicista először telefonon, majd pár nappal később lapjában kért bocsánatot riporterünktől.
Persze úgy, ahogyan szokott, körmönfontan. Érzékeltette, hogy pontosan tudja, mi a fotóriporter dolga, azt, hogy tisztában van vele, nekik mindenképp és mindenáron rögzíteniük kell a történteket. Elismerte, hogy tette nagyon durva volt, hiszen egy munkáját végző riportert ütött meg, akiről állította, hogy fogalma sincs, melyik lapnak dolgozik.
Bächernek akkor hinni lehetett. Jóhiszeműek lévén még ezzel a különös és idegesítő mondatával együtt is: „Alighanem odalegyintek akkor is, ha népszabadságos kolléga dugja az orromba bele a gépet.” Pedig nem kellett volna. A mondat ugyanis arról árulkodott, hogy nyilvánosság ide vagy oda, a mindenképpen ártatlan fotóriporter és a fotóriporter neki nem ugyanaz, közöttük különbség van. Bächer tehát már akkor sem volt őszinte.
Idén ősszel a publicistát újra a Károlyi-szobornál találhattuk. Most nem ütött meg senkit, nem verekedett senkivel, a történtekről a Vasárnapi Hírekben írt cikket. Bioritmusa most abban öltött testet, szerinte hogyan gyűlöli általában a magyar jobboldal a köztársaságot, a jogállamot, a szociáldemokráciát, a szomszédos testvérnépeket, bla-bla-bla. Ám cikkében a hat évvel ezelőtti, letagadott indulata is feléledt, sőt kiteljesedett. „(…) természetes, hogy a magyar »jobboldal« hazudik: ennek az oldalnak lételeme a hazugság, a magyar »jobboldal« a hazugság maga, a megtestesült hazugság, már a neve is az, hisz ez a jobboldal minden, csak nem jobboldali; nem egyéb az, mint undorító sztálinista, kádárista és bizony nemzetiszocialista elegyék. Nincs ezzel semmi baj, ez az oldal ilyen tizenöt éve, aki most csodálkozik el, az magára vessen.”
Fotóriporterek, újságírók és minden más civilek, figyelem! Amellett, hogy fényképész kollégánknak szerencséje volt, Bächer Iván mára láthatóan végképp megvadult, ezért óvatosan a különböző megemlékezéseknél! Eddig csupán az öklét használta, ám sérülése elhatalmasodott rajta. Az általa követett politikai és szellemi mintákat ismerve ma már senki sem tudja, mire lehet képes.