Isszei icsidai

Ha valaki – e sorok írójához hasonlóan – mindeddig nem tudta, mit is jelent a japán isszei icsidai kifejezés magyarul, akkor most, Utagava Hirosige (1797–1858) Edo száz nevezetes látképe című műve lapjainak forgatása közben a lehető legjobb példával találkozik a kifejezésre: a címnek megfelelően száz színezett fametszetet magában foglaló összeállítás a művész legreprezentatívabb alkotása, igazi mestermunka, isszei icsidai volt. Japántudásunkat amúgy is szépen fejlesztheti a sorozat, pontosabban Melanie Trede bevezetője a lapok előtt, amelyből kiderül, hogy az ukijo-e nem egyszerűen színezett fametszetet jelent, hanem eredetileg azt fejezte ki, hogy a buddhizmus szerint az e világi élet mulandó és illuzórikus. A szigorú – bár nyilván igazságos – ítéletet kifejező fogalom a XVII. században azonban már a színházi, teaházi mulatságokra, hamarosan ezek főszereplőire, a színészekre, gésákra is vonatkozik, hogy azután természetesen az őket megörökítő tájábrázolásokat is magában foglalja.
Akárhogyan van is, a XIX. századi Japán fővárosában, az 1868-tól Tokiónak nevezett Edóban nagy szükség lehetett az olyan magukkal ragadó fametszetekre, mint amilyenek 1856 és 1858 között Utagava keze alól kikerültek – melyek láttán a kortársak úgy érezhették, mintha saját szemükkel falnák a látványt. Mármint azt, amelyet városukban járva képzeletükben igyekeztek újrateremteni. 1855-ben ugyanis pusztító földrengés döntötte romba Edo nagy részét, a Sin Josvira negyedben például, ahol tízezer prostituált lakott, ezrek pusztultak el, de károsodott magának a művésznek a műterme is. Edo száz nevezetes látképének első vázlatai épp a földrengés előtt készültek el, s a cenzor egy évvel később ütötte rájuk a pecsétet: aratame – ellenőrizve.
A földrengés pusztításairól beszámoló újságok képei után Utagava metszetei a táj és a város, a környezet és a benne élő ember harmonikus együttélését mutatják be, az akkor mintegy másfél-két millió lakosú város hétköznapjait, de még inkább ünnepeit, a szórakozás képeit, a szent helyeket, kerületeket, utakat, folyókat, csatornákat, hidakat. A sort szinte kötelező módon indítja a Nihonbasi hidat hóesés után, tisztuló ég alatt ábrázoló metszet, a középtérben elmosódva a palotával, amelyben a XVII. század óta uralkodó Tokugava-dinasztia élt, a háttérben pedig a számos metszeten fölbukkanó Fudzsival.
Azokon a metszeteken, amelyek a könyvben megjelentek, egyébként is „kijön” Utagava művészetének minden szépsége. Ezek ugyanis a tokiói Ota Memorial Museum of Art birtokában lévő első nyomatok. Később népszerűségük miatt sok utánnyomás készült a lapokról, egyesek ezért nevezhették tarkabarka tucatárunak Edo nevezetes látképeit. Azok az európai művészek viszont, akik a jó minőségű nyomatokat ismerték, el voltak ragadtatva Utagava művészetétől. Utrillo „csodálatos impresszionista festőnek” mondta, Van Gogh egyenesen másolta metszeteit. Méltatlan lenne tehát, ha nem említenénk meg azt az ember, aki nélkül nem jöhetett volna létre a nagy mű, az isszei icsidai. A kiadót Szakanaja Eihicsinek hívták, életrajzi adatai ismeretlenek.
(Utagava Hirosige: Edo száz nevezetes látképe. Taschen-Vince Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 12 995 forint)