Kérem a következőt?

Írország csőd közeli állapota és a pénzügyi értelemben vett fertőzésveszély mutatja: tényleg nincs előttünk egy jól kitaposott ösvény, amely biztosan a gazdasági kilábalás irányába vezetne. Az az euróövezet, ahová a legtöbb kelet-közép-európai állam, köztünk hazánk is csatlakozni szeretne, a bizonytalanság felé menetel. Az események gyorsabbak peregnek, mint bárki gondolta volna: májusban a sebtiben felállított 750 milliárd uniós stabilitási alapról sokan még úgy vélték, soha nem lesz rá szükség, mert a tagállamok garanciavállalása elegendő lesz a piaci aggodalmak enyhítésére.
Nem így lett. A fizetésképtelenségét körömszakadtáig tagadó Görögországot az összeomlás előtti 24. órában kellett kisegíteni a keretből, elkerülve, hogy az egész Európa megszenvedje a görög drámát. Más okból ugyan, de a sor most Írországon van, és a mentőcsomag itt is százmilliárd euróba kerülhet. A perifériára szorult tagállamok közül a következő Portugália lehet, amely magával ránthatja az ország államkötvényeit felhalmozó spanyolokat, majd következhetnek az adósságban úszó olaszok. A gazdasági bajok eredete eltérő: a görögök éveken át eltrükközték a gazdaság valós állapotát, az íreknél kipukkant a mesterségesen olcsó hitelekkel felfújt ingatlanpiaci buborék, és azonnali bankmentésre volt szükség. A portugálokat a versenyképtelenség, a spanyolokat a húsz százalék körüli munkanélküliség húzza vissza, az olaszok problémáiról pedig csak azért beszélnek kevesebbet, mert Silvio Berlusconi szexbotrányai átmenetileg még ennél is érdekesebb témának bizonyulnak.
A válság az amúgy is ingatag pénzügyi lábon álló uniós országoknak újabb sokkot jelentett, lemaradásukat csak fokozta. Nemzeti érdekekre hivatkozva pedig olyan élénkítőcsomagokat lehetett finanszírozni az olcsó euróhitelekből, amelyek árát most kamatostul kell visszafizetni. (Nálunk a drága hitelekből még ennyire sem futotta, itthon ugyanis szavazatvásárlás céljából adósították el az országot.) Most isszuk meg annak a levét, hogy az euró bevezetéséhez szükséges feltételeket eddig büntetlenül át lehetett hágni. A kivezető út a ködbe vész. Nagy-Britanniától Portugáliáig megszorítócsomagok követik egymást: adóemelés, bércsökkentés, leépítés, költségcsökkentés, amelynek nyomán fenntarthatatlanul magas marad a munkanélküliség, nem kap erőre a termelés, a költségvetési hiányok pedig soha nem látott szintre emelkednek. Írország a maga 32 százalékával biztos aranyérmes az uniós feketelistán.
Ma már jól látható: az eladósítási politika a valutaunió egészének rovására ment, a dominóhatás miatt most Írországot kellett aranyáron karanténba zárni. A közös gazdaságpolitika hiánya, a sötétben tapogatózás, a döntések elodázása oda vezetett, hogy az unió kereskedelmi hiánya a négyszeresére nőtt, és korlátok nélkül folytatódhatott az európai gyártás kiszervezése az EU-n kívüli országokba. Ma ugyanazzal a dilemmával néz szembe több nyugati gazdasági nagyhatalom: ha a megszorításokat választja, akkor ugyan csökkentheti adósságát, ám számolnia kell a magas munkanélküliséggel és a kilábalás elhúzódásával. Másrészt a fedezet nélküli pénznyomtatáson vett élénkítőcsomag adósságspirálba kényszerít, amelynek végén már a hitelt is hitelből kell törleszteni.
Az uniós kormányrudat januártól Magyarország veszi kézbe. A közösségnek ma nincs elfogadott költségvetése, sem összehangolt gazdasági kormányzása, sem kilábalási forgatókönyve, és megoldatlan a társadalombiztosítási probléma.
Úgy tűnik, az új ösvényt nemcsak itthon, hanem az unióban is nekünk kell majd előre kitaposni.