Két óra alatt a föld körül

Hang. Más néven: tónus. Lehet valaki bármilyen képzett zenész, hangszeresként a dzsesszben akkor szerezhet nevet magának, ha egyéni hangzással teszi megkülönböztethetővé játékát. A norvég Jan Garbarek ilyen előadó: két hang után felismerhető metsző élességű tónusa. Egyedi stílusa a 70-es évek közepén alakult ki, azóta lényegében változatlan.
Más is kellett persze a mai napig tartó népszerűséghez. Olyan irányultság, amely a világzene hódító divatját megelőzve nyitott a norvég és az indiai kultúra felé egyaránt. A népzenékben rejlő egyszerűség, természetesség és univerzalitás a dzsessz nyelvezetével ötvöződött játékában, s az egymástól látszólag távol eső alkotóelemek az improvizációk révén személyes hitvallásként fejeződnek ki a zenéjében.
Mindez kevés lett volna, ha nem az ő színre lépésével egy időben jön létre a német ECM lemeztársaság, amely az övéhez hasonló művészi igényességgel kivitelezett éteri zenék pártolásával alakította ki a maga profilját. Jan Garbarek neve kiadójával párhuzamosan egyre jobban hangzott az európai dzsesszben. Magyarországon is megannyi koncerten, fesztiválon hallhatta őt a közönség, például a 80-as években a debreceni dzsesznapok akkor újdonságként ható, átszellemült fellépésein.
Lelkesedésben most sem volt hiány. A debreceni este és a Művészetek Palotájában tartott hangverseny kvinteszenciáját adta mindannak, amit Garbarek három és fél évtizede megtestesít.
A színpad hátterében díszletként szolgáló két kifeszített, színét váltogató szélfogó sátorlap, a szintetizátor szélsuhogást, a tenorszaxofon sirályhangokat idéző bevezető effektjei azt a (norvég) természeti környezetet idézték meg, ahonnan az együttes idő- és világutazó útjára elindult. Kalandozás volt ez a két óra kontinenseken, kultúrákon át, bejárva a Garbarek által megélt időt is.
A nemzetközi kvartett – amelynek a régi játszótársak, a német Rainer Brüninghaus billentyűs és az indiai Trilok Gurtu ütőhangszeres mellett új tagja a brazil Yuri Daniel basszusgitáros – a sokféleség ellenére is egy nyelvet beszélt: nem norvégot, nem németet, nem brazilt, nem is indiait, hanem mindezek mással össze nem téveszthető elegyét.
Garbarek zenéjének középpontjában a dallam áll; az egyszerű szekvenciákból építkező, keleties hatású hangsor, amelyet apró modulációkkal variál. Debreceni koncertje nagyobb egységekből épült fel. A megszokottnál eklektikusabb zenei anyagban latin-amerikai, afrikai és az európai klasszikus zenéből vett minták is megjelentek, amelyek – a kortárs európai dzsessz mindent idézőjelbe tevő és kifordító posztmodern áramlatával ellentétben – kérdőjelek nélkül épültek be a fúziós zenébe.
De mintha apadóban volna a melodikus invenció: az este lendülete egy idő után alábbhagyott, az új témák kevés eredetiséget mutattak, a hosszadalmas szólisztikus kiállások nem sok színt vittek a zenébe. A tenor és hajlított szopránszaxofonon egyaránt energikusan játszó Garbarek személyes varázsának volt köszönhető, hogy az este ritmikailag felfokozott kadenciával ért véget.
(Jan Garbarek Group, Kölcsey Központ, Debrecen, december 7.)