Kísértetek tükörképe

A szeppuku (vagy harakiri) a japánok szerint tiszteletre méltó, büszke halálnem. A nyugati öngyilkosság mindig vereség. A szeppuku olykor győzelem.

Ezerkilencszázhetvenben, a november 25-ére virradó éjszaka Misima Jukio befejezte A termékenység tengere című tetralógiája utolsó kötetét, reggel egy küldöncnek átadta a gondosan átnézett és kijavított kéziratot, amelyet aznapra ígért a kiadónak, majd felöltötte a Tatenokai (Pajzs) csoport egyenruháját (állítólag De Gaulle szabója tervezte), magához vette gyönyörű XIII. századi kardját, és négy társával egy vadonatúj autóban a hadsereg-parancsnokságra hajtott.
A hatvanas évek Japánját zavargások jellemezték. Az amerikaiakkal kötött biztonsági szerződés megújítása 1970-ben volt esedékes: megmozdulásokra lehetett számítani. Misima, a saját költségén, diákokból hozott létre magánhadsereget, amelynek célja az volt, hogy harcoljon a kommunizmus ellen, őrizze a nemzeti szellemet, és védje a császárt. Kezdetben Nemzeti Védelmi Hadseregnek hívták, majd Pajzs lett a neve.
A kötelékébe tartozó mintegy száz embert Misima a saját költségén katonai kiképzésben részesítette. Engedélyt kapott, hogy az önvédelmi erőkhöz csatlakozzon, alakulatával részt vehetett a hadsereg Fudzsi hegyen tartott gyakorlatán.
Sokan nevetségesnek tartják ezeket a katonai csoportokat, amelyek törvényszerűen bukkannak fel az olyan országokban, ahol gyenge a hadsereg, s régi és új eszmék között tétovázik a politikai élet, de tudjuk, volt már rá példa a történelemben, hogy nevetségesnek tartott alakulatok ragadták magukhoz a hatalmat. Ám Misima új szerepet szánt a Pajzsnak: öngyilkos osztag lett, hogy segítsen neki a halálban, amelyet régóta tervezett.
Híres, Hazaszeretet című elbeszélésében a főhős, egy fiatal hadnagy belekeveredik az 1936-os államcsínykísérletbe, és szeppukut követ el. Felesége segédkezik a rituális öngyilkosságban, és maga is követi a halálba.
A szeppuku (vagy harakiri) a japánok szerint tiszteletre méltó, büszke halálnem. A nyugati öngyilkosság mindig vereség. A szeppuku olykor győzelem.
Misima 1965-ben megfilmesítette elbeszélését, ő írta a forgatókönyvet, ő rendezte, ő játszotta el a főszerepet. A háttérben Wagner zenéje hallatszott. „A film révén fel akartam ébreszteni a szamurájszellemet a lélekben… ösztönözni, serkenteni a fiatalokat, feléleszteni a hajdani becsületet, a dicsőséges halál gondolatát.”
Misima 1970. november 25-én délelőtt hivatalában megkötözte a meglepett hadseregparancsnokot, majd az épület erkélyéről beszédet intézett a lent ácsorgó katonákhoz (a médiát ő hívta meg), a szamurájszellem követésére, a militarista szellemű nemzeti hagyományok tiszteletére buzdította őket, majd „Éljen sokáig a császár!” kiáltással magába döfte kardját. Barátja, a segédje követte a halálba.
A véres halállal Misima besorolta magát egy élő hagyományba.
A japán irodalom története – némi túlzással – az öngyilkos írók története. Kitamura Tokoku (egy verse magyarul is olvasható Kosztolányi fordításában) Byront és Emersont falta. A szamurájivadékban a két angol gondolatai nihilizmushoz vezettek. 1893. december 28-án Kitamura elvágta a torkát, de megmentették. Kórházba szállították, sebe begyógyult. Nem így a melankóliája: fél év múlva felakasztotta magát kertje egyik fájára. Akutagava 1927-ben, harmincöt éves korában, sikerei teljében veronállal vetett véget életének. Dazai Osamu csodálta Akutagavát. Húszéves korában, bálványa halálhírét meghallván, gyógyszert vett be. Megmentették. 1930-ban egy életunt pincérnővel elutazott a tengerhez. Leheveredtek a parton, altatót vettek be, mintha csak egy másik híres öngyilkos, Heinrich Kleist utolsó pillanatait utánoznák. A nő meghalt, Dazait megmentették. De ő nem adta fel. Huszonhat évesen elvándorolt Kamakura dombjaihoz, és egy fára felakasztotta magát, mint a nagy előd, Kitamura. A kötél elszakadt. Más ember talán feladná, a nevetségessé válástól is félne, de nem Dazai. Írói sikert sikerre halmozott, de a halál gondolata nem hagyta nyugton. 1948-ban egy háborús özveggyel az esőzéstől felduzzadt vizű kültelki csatornába ölte magát.
Nyugati irodalomtörténészek hajlamosak „idegbajjal” magyarázni a japán írók öngyilkossági kedvét. Misima tettét még honfitársai is értetlenül fogadták. Pedig az ő esetében a halálos játszma, amelyet az élettel vívott, egyenesen vezetett a végső jelenethez.
Voltak, akik úgy vélték, a Kioko háza című regény sikertelensége kedvetlenítette el az írót, s keserűségét elmélyítette, hogy a remélt Nobel-díjat 1969-ben nem ő, hanem barátja és mestere, Kavabata kapta meg. Külföldön jártában Misimát fájdalmasan érintette, hogy őt, a Japánban ünnepelt írót alig ismerik hazája határain túl, s külföldi barátai, akiket ő túláradó szeretettel árasztott el Tokióban, meglehetősen hidegen fogadták.
Abban az évben, 1970-ben elmaradtak a várt zavargások. Misima mélyen csalódott Hirohito császárban, aki amerikai nyomásra bejelentette, hogy soha nem volt és nem is lesz istenség. Akkor hiába halt meg tengernyi japán katona? A hősi halottak hangjai című versben így beszél a kamikazék lelkeinek kórusa: „Közöny és meggyalázott vér mindenütt… Ilyen időkben a császár hogyan alacsonyodhat puszta emberré?”
Misima öngyilkossága előestéjén elégette a naplóját. Fennmaradt viszont remekműve, az 1949-ben megjelent Egy maszk vallomása, ez a szorongásokról, lidércnyomásról valló regény, amelyet akár egy különleges klinikai eset leírásának is tarthatnánk, de több annál. A tagadhatatlan önéletrajzi elemeken túl a regény a háborús fiatalság lelkiállapotának látlelete: a főhős tanúja a történelem pusztításainak, a szeme láttára porladnak szét azok az értékek, amelyekben hitt. A háború után az irodalom színtere is megváltozott. A Misimát támogató írók eltűntek, háttérbe szorultak vagy öngyilkosok lettek. Ekkor minisztériumi tisztviselői állást vállal, ahogy apja, a gazdag földbirtokosból lett korlátolt tisztviselő kívánta. Ám az írásról nem tudott lemondani. Megírta az Egy maszk vallomását, amelyben a minden szubjektív megnyilvánulást kerülő japán lélek a nyugati ember lelkiismeret-vizsgálatra kész hajlandóságával elemzi önmagát.
Vannak, akik a nagyanyját okolják Misima hajlamaiért, de ezek elfelejtik, hogy az arisztokrata nagymama, aki 1925 februárjában, egy hónapos korában valósággal elkobozta az anyától a gyönge csecsemőt, nagy műveltségű nő volt, szenvedélyes mesemondó, a kabuki szerelmese: a kisfiút eltiltotta a zajos, fiús játékoktól, de ennek az excentrikus, szamuráj ősökkel rendelkező asszonynak köszönheti Misima a műveltségét.
A törékeny egészségű, gyenge fizikumú csodagyereket felmentették tornából. A csenevész Misima vágyódva nézte a sintó ünnepek izmos ereklyevivőit. Az Egy maszk vallomásának egyik lenyűgöző jelenete a dobpufogással közeledő menet, a forró kábaság reszketése a fiatalemberek körül, a magasban imbolygó ereklye alatt.
Tizenkét évvel ezelőtt, 1998 márciusában betiltották Japánban azt a könyvet, amely címében – Kard és pirospaprika – replikája az 1963-ban kiadott, Misima szellemi végrendeletének tekinthető Kardnak, s amelyben Misima hajdani barátja a kapcsolatukat részletezi, meglehetősen nyersen. Fukusima megkapó színekkel festi le a fiatal Misimát; az író édesanyjával és feleségével is találkozott annak idején, meglehetősen fagyos légkörben. Misima 1958-ban megnősült édesanyja kívánságára, egy ismert festő lányát vette el. A házasságból két gyermeke született. Az Egy maszk vallomása ördögűzésnek is felfogható: a démonaival viaskodó Misima gyógyulást vár attól, hogy szembenéz önmagával. Megérti, hogy az ő életében tragikusan szembekerült egymással szexualitás és szépség.
Kortársai emlékezései szerint a felnőtt Misimának kezdetben nem is volt teste, csak intellektusa. Százötvenöt centiméter magas volt, a külseje volt a sebezhető pontja. Testté akarta formálni magát. „Az életemből költeményt akarok csinálni.” Módszeresen fejlesztette az izmait. Szabad idejét a harcművészeteknek szentelte. Különösen szerette a kendót, vonzotta a halálig tartó páros küzdelem, lét és nemlét határának megtapasztalása. Amikor testét izmossá fejlesztette, Misima szívesen vállalt filmszerepet, fényképeztette magát. A fényképeken mindig a kidolgozott, izmos felsőtestet látjuk: nagy teljesítményű, csillogó motoron, fához kötözött Szent Sebestyénként vagy mint szamurájt. Barátai emlékezései szerint a lába vézna maradt, megindító volt a diadalmas izomzatú felsőtest és a satnya lábak ellentéte. De teljesült gyermekkori vágya: elég erős lett ahhoz, hogy az ereklyevivők közé álljon.
„A csoport kapcsolatban áll mindazokkal a dolgokkal, amelyek szavak nélkül soha nem tudnának felszínre kerülni, a verejtékkel, a könnyel, az öröm, a fájdalom kiáltásaival… Ahhoz, hogy a test elérje azt a fokozatot, ahol megpillanthatja az istenit, az egyéni létnek fel kell oldódnia.”
De a test nem vonhatja ki magát a természet rendjéből: hanyatlásra, pusztulásra ítéltetett. „Én nem fogom elfogadni ezt az ítéletet, nem fogadom el a természet rendjét. Tudom, hogy ellenszegülök a természetnek. Tudom, hogy a legpusztítóbb útra kényszerítem a testem.”
A nyugati ember gondolkodásában az öngyilkosság gyávaság vagy vereség. Egyedül Albert Camus vetett fel olyan gondolatot az öngyilkossággal kapcsolatban, amely már-már a hősiességgel rokon: szerinte a filozófia alapkérdésére akkor adjuk meg a választ, ha meg tudjuk ítélni, érdemes-e leélni az életet. Vannak, akik meghalnak, mert úgy ítélik meg, hogy az életet nem érdemes leélni. Vannak, akik megölik magukat, pedig meg vannak győződve róla, hogy van értelme az életnek. Azt a szikkadt pusztaságot, ahol a gondolat önnön határaihoz érkezik és megremeg, sok ember ismeri, de nem mindenki mond le az életéről. Camus ezt írja: „Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás.”
Ha valaki megpillantotta az „istenit”, alább adhatja-e? Ha megérintette a szentséget, beérheti-e a közönségessel, beérheti-e a szentségétől megfosztott világgal?
Misima a halála előtt három hónappal egy társaságban, a jelenlévők nagy megrökönyödésére, kijelentette: a modern Japán csúnya. „Japán a zöld kígyó áldozata. Nem menekülhetünk meg ettől az átoktól.”
A csúszómászóként megjelenő gonosz képe olyan régi, mint maga a világ. Misima utolsó művében hol egy elvesztett smaragd ékkő fényében villan fel baljósan a zöld szín, hol a jóvátehetetlen bűn szimbólumaként tekergőzik a zöld kígyó a főhős, Honda leégett házának romjai között, és zöld kígyó marja halálra a másik főszereplőt, a romlott thaiföldi hercegnőt. A tetralógia címe a Hold egyik tengerét idézi, ez a tenger azonban meddő, mint ahogy meddő Misima felfogásában az élet.
A regényben, a háború utáni Japán laza erkölcseiben, ferde hajlamú vagy impotens férfiak és szereleméhes nők pokoli kavargásában egyedül a halál tiszta, mert véget vet a tisztátalanságnak. Az élet értelmét Misima szerint létezésünk sodrása adja, amikor a szenvedély, mámorosan, önmagát emészti el. Ám Misima tudta, hogy gyakran ez a szenvedély sem egyéb puszta illúziónál.
Misima erkölcsi rendjében a legnagyobb büntetés, ha valaki nem tud végigmenni a tisztasághoz vezető úton, romlottan, betegen vagy szánalomra méltó aggastyánként tengeti életét. A romláson csak Misima néhány nőalakja győzedelmeskedik közönségességével, erotikájával vagy a tisztaságával. Misimánál nem az öregedés ténye az igazi tragédia. Hanem az, hogy az embernek élete végére semmije sem marad. A tetralógia utolsó jelenetében a megvénült Honda meglátogatja barátja egykori szerelmét a kolostorban. A hajdan tündöklő szépségű lány, az agg szerzetesnő egy falakkal körülzárt puszta kertben fogadja, ahol nincs semmi, csak fejük fölött az ég. Nem emlékezik senkire. Amikor Honda erősködik, csak annyit mond: „Emlékezetünk kísértetek tükörképe.”
Sokan léptek be a szamurájmártíromság halhatatlanságába a szeppuku rituáléjával. 1945-ben két tábornok szeppukuja vetett véget egy olyan harcnak, amelyben tizenkétezer amerikai és harmincezer japán veszítette el az életét. Szeppukut követett el Anami tábornok, hadügyminiszter és húsz katonatiszt. Ám rettenetes intellektusával Misima bizonyára tudta, hogy nincs olyan hit, még az sem, amelyért készek vagyunk meghalni, amelyet ne érintene meg a kétely.
Szeretnénk kitörölni képzeletünkből a látványt, amely a hadseregparancsnok szobájába betörő katonákat és újságírókat fogadta, a vértócsában heverő két fejet. Misima és barátja levágott feje láttán (a szeppukut elkövetők fejét levágják segédeik – A szerk.) értelmetlennek tetszik minden erkölcsi, esztétikai vagy politikai ítélkezés. Mert milyen névvel illessük, amit Misima érezhetett, amikor 1970. november 25-én reggel, mielőtt a halálba indult, ezt írta egy darab papírra az íróasztalán: „Az élet rövid, de én örökké szeretnék élni”?