Lengő cement

A vártnál is gyorsabban terjed a kolera Haitin: már kétszázezer fertőzöttet regisztráltak, és az Egészségügyi Világszervezet becslése szerint az elkövetkező fél évben a hatszázötvenezret is meghaladja a betegek száma. Eddig ezernyolcszáz ember halt meg a különben gyógyítható betegségben, de nincs elég gyógyszer, orvos és ápoló. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat munkatársai, De Coll Ágnes és Fellegi Kató több hónapon keresztül dolgoztak a járvány mellett a földrengés utóhatásaival is nehezen megbirkózó országban.

Segítő karok
Fellegi Kató: Éveken át egy amerikai informatikai multinál dolgoztam. 2002-ben önkéntes lettem a dévai Szent Ferenc Alapítványnál. Csaba testvér mindig arra bátorított, hogy az életet ne a kispadról nézzem, hanem legyek ott a pályán. Akkor is, ha felrúgnak, akkor is, ha fáj, mert gólt kell rúgni. A nagyvállalatnál sokszor kispadon éreztem magam, mígnem két évvel ezelőtt összeszedtem a bátorságomat, és munkahelyet változtattam. Mivel a baptisták minden évben segítenek Böjte atya gyermekeinek cipősdoboz-akciójukkal, hozzájuk kopogtattam be. Épp embert kerestek, épp a nemzetközi csoportba, éppen attól a naptól… Pályázatot írtunk, cigánymissziót szerveztünk. Utóbbinak én lettem a koordinátora. Tolmácsokat kerestem Munkácsra, ahová jelentkezett Ági.
De Coll Ágnes: Egyetemi tanulmányaimat bölcsészként fejeztem be. A baptista szeretetszolgálathoz másfél évvel ezelőtt kerültem. Önkéntesnek jelentkeztem egy cigánymissziós programba, amelyben ukrajnai szegény sorsú gyermekek nyári szabad idejét próbáltuk hasznossá tenni különféle foglalkozásokkal.
Szüleim mindig arra neveltek, hogy mind egyenlőek vagyunk a magunk különféle személyiségével, kultúrájával és élethelyzetével. A szeretetszolgálatnál nemzetközi programok koordinációjával foglalkozom. Haitin szembesültem azzal a riasztó helyzettel, mennyire szélsőséges helyzetet teremt, ha a szegénység oly mértékben eluralkodik a környezeten, hogy nemcsak nincstelenné, de tehetetlenné is válik az egyén. Munkámmal és minden erőmmel ezeken a sorsokon próbálok segíteni felhasználva „a csendet, a száműzetés magányát és az agyafúrt értelmet” (James Joyce).

Szeptemberben együtt érkeztünk, és láttam, hogy megdöbbentette önöket a látvány. Meg lehet szokni Haitit?
Fellegi Kató: Valóban megviselt a látvány, hiszen a megszokott európai környezetből a világ hatodik legszegényebb országába csöppentünk. Első ránézésre nagyon ijesztő volt a hatalmas tömeg az utcákon és a hangzavar. Mivel nem értettük a kreol nyelvet, nem tudtuk, hogy épp veszekednek vagy csak beszélgetnek egymással. Haiti általában valami negatívummal szerepel a hírekben, így mi is tudtunk az emberrablásokról, az agresszióról, a zsebtolvajokról. Eleinte azt gondoltuk, sosem szállunk ki a zárt autóból, és biztosak voltunk benne, hogy egyszer ránk töri valaki az ajtót. Szerencsére nem így történt, mi pedig szép lassan felvettük Port-au-Prince ritmusát, és megszoktuk az állandó nyüzsgést magunk körül. Az volt a kulcs, hogy sok kifejezést megtanultunk kreolul. Amikor már meg tudtuk kérdezni az emberektől, hogy vannak, mi a nevük, és elmondtuk nekik, kik vagyunk mi, kinyílt egy másik világ. Ilyenkor már az idegen sem gondolja, hogy itt meg akarná ölni valaki. Mindennap helyi emberekkel voltunk körülvéve, velük beszéltünk, velük ettünk, egyre jobban megismertük a mindennapjaikat, az életritmusukat.
– Nem féltek? Két fiatal lánynak nem lehetett könnyű abban a farkastörvényekre épülő macsó világban.
De Coll Ágnes: Beletelt két hét, amíg rájöttem, hogy nem azért kiabálnak folyton, mert baj van, vagy veszekednek, hanem mert ez a megszokott hangerő. Egyedül attól féltem, hogy mi lesz, ha lerobban a kocsi. Mert se tréler, se sárga angyal, és nem sok remény volt, hogy elhúz bennünket valaki. Ha egyáltalán lesz mit elhúzni, mert többnyire meredek utcákban, mély szakadékok fölött közlekedtünk.
Fellegi Kató: Sokszor félhettünk volna, de sosem voltunk igazi veszélyben. Elkerültük a zűrös helyeket, és ha belefutottunk egy-egy utcai verekedésbe vagy tüntetésbe, égő gumikba, barikádba, a sofőrünk mindig tudott kivezető utat. Mire a veszélyérzet úrrá lett volna a kíváncsiságon, már túl is voltunk rajta. Mígnem az utolsó napon, amikor bepakolt bőröndökkel vártunk a sofőrre, hogy kivigyen bennünket a reptérre, megszólalt a telefon. Egy magyar ismerősünk hívott, hogy az utcát, ahol lakunk, lezárták a helyiek, nem lehet autóval se fel-, se lemenni. Hatalmas kődarabokat húztak ki az úttestre, és még egy körülbelül nyolc méter átmérőjű, pókháló alakú vasszerkezetet is kigördítettek az útra. Három ilyen barikádot építettek a házat a várossal összekötő úton. Közben megérkezett a sofőrünk, aki, szegény, gyalog jött fel a hegyre, és ő is megerősítette, hogy nem tudunk átmenni autóval. Magyar ismerőseink azt tanácsolták, írassuk át a jegyünket másik napra, mert aznap képtelenség átjutni a barikádokon. Aztán az egyik magyar fiú felajánlotta, hogy feljön a legalsó úttorlaszig autóval, ha le tudunk menni oda gyalog, onnan elvisz bennünket. Ez másfél kilométernyi távolságot jelentett a háztól gyalog, bőröndökkel. Őrültségnek tűnt elindulni, ki a feketék közé, akik ott állnak dühösen az út két oldalán, és köztudottan nem szeretik a fehéreket. De nem volt más választásunk, így a sofőrünk és a ház karbantartója kíséretében elindultunk lefelé a meredek lejtőn. Előttünk a barikádok, mellettünk a testőrök, mögöttünk a bőröndök. Ekkor féltem. Mi lesz, ha nekünk jönnek, és nem tudnak a srácok megvédeni? Istennek hála azonban a sofőr és a karbantartó szépen elmagyarázta mindenkinek, aki az út szélén állt, hogy mi velük vagyunk, jó emberek vagyunk, segítettünk a haitiaknak, és most hazamennénk, ha lehetne. Nagyobb gond nélkül megérkeztünk az első torlaszig, átmásztunk két barikádon, megállítottunk egy köveket pakoló markolót, pár sziklát kikerültünk, és a túloldalon ott várt bennünket Katter János, akinek ezúton is szeretnénk megköszönni a segítségét.
– Kétszer jártam Haitin, de mindkétszer nagyon megviselt az ott töltött pár nap, és alig vártam, hogy hazainduljak. Hogy lehet kibírni több hónapig?
De Coll Ágnes: Sokszor elegünk volt abból, hogy három órát kell ülni a dugóban, és egy tapodtat sem lehet előbbre jutni. Vagy hogy a bankban két-három órába telik egy sima pénzfelvétel. Amikor sorra kerülünk, jó esetben nem derül ki, hogy nincs pénz, vagy nem jó a számítógép, de még akkor is kell várni egy kicsit, és alkudni az árfolyamra. Mindennek ára van, néha a jó szónak is. Egyik reggel a szomszéd utcában a sátorozók kitalálták, hogy kéne nekik egy kis cement, hogy falat építsenek, és ezért kifeszítettek egy zsinórt, feltettek rá egy kartonlapot „Cement” felirattal. Amikor arra ment egy autó, fel-le húzogatták ezt a remek találmányt, mint egy sorompót, tulajdonképpen vámot szedve. A helyiek pénzforrásnak tekintik a fehér embert, homlokán a dollár jelével. Más az ára mindennek, ha valaki külföldi. Egész nap az az érzése az embernek, hogy egy videojáték szereplője, és a hatodik pályán küzd, de már csak egy élete van, ezzel kellene kihúzni valahogy a végéig. Nagyon fárasztó ébernek és körültekintőnek lenni minden percben. Az egész országban igen erős ellenszenv alakult ki az idők során az amerikaiakkal szemben. Mivel a legtöbb fehér amerikai, ezért hajlamosak általánosítani, de nyitni is tudnak, ha az ember elég sokszor mondja, hogy ő nem amerikai, és beszél egy kicsit a nyelvükön. Haiti az ENSZ és a segélymunkások paradicsoma. A legtöbb segélyszervezet nem ad munkát és képzést az embereknek. Arra szoktatják őket, hogy üljenek veszteg, és várjanak a segélyekre. Alapvető hozzáállásuk, hogy „ti nem tudtok semmit, majd mi megcsináljuk nektek”. Eközben a helyiek égnek a vágytól, hogy dolgozzanak. Nagyon sok esetben túlképzett, egyetemet végzett emberek vállalnak el fizikai munkát, mert más nincs. Az utcákon konvojban járnak a tankok és a fegyveres katonákkal tele teherautók. Ők békefenntartók egy országban, ahol nincs háború. Ha folyamatosan fegyvert fognak valakire, akkor az természetesen azt gondolja, jobb, ha nála is van stukker. Megfélemlítik a lakosságot, ami agressziót szül.
– Mi volt a feladatuk?
Fellegi Kató: A baptista szeretetszolgálat három különböző projektet kezdett el Haitin a januári földrengés után. Az első és legnagyobb projektünk egy árvaházzal egybekötött iskola felépítése, ahol az általános oktatás mellett szakmunkásképzést is kapnak a gyerekek. Jelenleg az építkezésen naponta harminc-negyven helyi munkás dolgozik. Kőművesek, ácsok, mérnökök, árubeszerzők. Ide jártunk ki minden második napon, ellenőriztük, hogy valóban ott vannak-e a munkások, és segítettünk az árubeszerzésben. Eljártunk a telephelyekre, rendeltünk cementet, vasat, homokot, béreltünk gépeket, és természetesen mindent dokumentáltunk. A mérnökök jól beszéltek angolul, így velük lehetett egyeztetni a különböző munkaszakaszokról. A másik projektünk Gressier-ben, a fővárostól harminc kilométerre fekvő kisvárosban zajlik, ahol egy már működő árvaházban építettünk könnyűszerkezetes általános iskolát, óvodát. Itt októberben kétszáz gyermek kezdte meg a tanulást. Ide hetente egyszer jártunk ki, és adományokkal támogattuk a gyerekeket: rizst, cukrot, babot, mosószappant, tisztítószert osztottunk nekik, amire épp szükségük volt. A harmadik projektünk családi házak felépítése a földrengésben otthonukat vesztett családok részére. Ilyen házból húsz fog felépülni, jelenleg a hatodikon dolgoznak. Ezenfelül hetente kétszer egy helyi baptista gyülekezet angol klubjához csatlakoztunk, ahol előadást tartottunk a munkánkról, és segítettünk a nyelvoktatásban is. Ez nagyon érdekes volt, mert a helyi fiataloknak mindig nagyon sok kérdést intéztek hozzánk: mit gondolunk az országukról, hogyan lehetne tisztább, biztonságosabb Haiti, miért mentünk oda, ha annyi rosszat mondanak róluk a médiában? A korábbi állandó feladatok mellé a kolera megjelenése és gyors terjedése miatt felkerült a listánkra a járvánnyal kapcsolatos felvilágosítás. Több vidéki településen mondtuk el, hogyan lehet megelőzni a betegséget, illetve mi a teendő, ha már elkapta valaki a kórt. A járvány miatt több árvaházba vittünk tisztító- és fertőtlenítőszereket. Felvilágosítást tartottunk a betegségről elszigetelt kis hegyi falvakban. Két hónapos ottlétünk alatt nemcsak a kolera, de a Tomas nevű hurrikán is végigsöpört a szigeten, amely szintén északon, a járvány sújtotta területeken okozott nagy károkat. Ekkor teherautót béreltünk, és egy nagyobb adománnyal – ez rizsből, cukorból, babból, olajból és tésztából állt – felmentünk, és szétosztottuk több árvízkárosult falu lakosainak.
– Milyen biztonsági intézkedéseket kellett betartaniuk?
Fellegi Kató: Sehová sem mehettünk egyedül. Csakis a sofőrrel közlekedtünk és zárt kocsiajtókkal. Velünk ellentétben a legtöbb segélyszervezet nemcsak sofőrt, hanem testőrt is fogad magának. Voltak olyan városrészek, ahová még sofőrrel sem mehettünk. A City Soleil elnevezésű gettóban például mindennapos az utcai verekedés és az emberrablás, ott majdnem mindenkinek van fegyvere. A belvárost kerülnünk kellett a választások előtti két hétben, mert sok volt a tüntetés, felvonulás, égtek a gumiabroncs-barikádok. Az óvintézkedések ellenére azért naponta láttunk utcai verekedéseket, erőszakos rendőri intézkedéseket.
– Mit tapasztaltak koleraügyben? Kik a legveszélyeztetettebbek?
Fellegi Kató: A tapasztalataink azt mutatják, hogy a kormány egyáltalán nem volt felkészülve semmilyen járványra, és a segélyszervezetek segítsége nélkül még magasabb lenne a halottak száma. Haitin a betegek csak magánkórházakban számíthatnak megfelelő ellátásra. A segélyszervezetek által felállított mobil kórházak tűnnek a leghatékonyabbnak a kolerajárványban, hiszen gyorsan és a megfelelő helyen tudnak ellátást nyújtani a rászorulóknak. A legszomorúbb az, hogy a kolera nem halálos betegség, a fertőzöttek mind kiszáradásban halnak meg. Ha tudnák pótolni az elveszített folyadékmennyiséget, négy-öt nap alatt meggyógyulnának. A legnagyobb probléma persze az, hogy sokszor hiába tudják, hogy kezet kell mosni, a gyümölcsöt, zöldséget is meg kell mosni, ha nincs tiszta víz, amelyben ezt meg lehetne tenni. Az ország teljes területén ideálisak a körülmények a kolera gyors terjedéséhez. Gyakorlatilag mindenki veszélyeztetett, hiszen ilyen mértékű fertőzöttségre a szakemberek nem hat hét, hanem csak hat hónap után számítottak.
De Coll Ágnes: A járvány kitörésekor a legnagyobb baj az volt, hogy az emberek nem ismerték a betegséget. Nem tudták, hogy azonnal orvoshoz vagy kórházba kell menniük. Pár nappal a járvány kitörése után a rádióban tízpercenként felvilágosítást adtak a megelőzésről. A mobiltársaságok SMS-ben és felvételen rögzített szöveggel hívták fel ügyfeleiket, és informálták a lakosságot a betegség veszélyéről, a szükséges intézkedésekről. A televízióban rövid humoros, zenés reklámokat sugároztak, hogy beivódjon az emberek tudatába a betegséggel járó veszély. Sajnos sok esetben elkéstek a figyelmeztetéssel.
– Vágták a centit az utolsó napokban?
Fellegi Kató: Nem vágtuk. Nagyon megszerettük az embereket. A legnehezebb talán az volt az elválásban, hogy tudtuk, a kolera terjedése miatt segítségre van még szükségük.