Ahol Észak-Olaszországban a Piave folyó kilép az alföldre a Dolomitok közül, ott található a Montello, az első világháború piavei frontjának legvéresebb pontja. Vele szemben fekszik egy szép középkori templommal büszkélkedő kis falu, Falze. E templomból hozott el 1918 októberének utolsó napjaiban egy gyertyatartót Király Iván fiatal rábaközi tüzértiszt. Otthon becsült helye lehetett a tárgynak, de szépsége és értéke sem adott megnyugvást tulajdonosának. Vélhetően sokszor megfordult fejében a kérdés: miért tettem? Meggondolatlan cselekedete egész életében égethette a lelkét.
Király neves ornitológusként sem tudott megfeledkezni tettéről. Élete vége felé rávette gyermekeit, hogy vigyék el a szörnyű harcok színhelyére, és szolgáltassák vissza a gyertyatartót. Erről szólt februári írásom; s úgy gondoltam, hogy a befejezett történet közreadásával egyben köszönetet mondtunk Király Ivánnak nemes gesztusáért. Tévedtem. A kis cikket továbbírta az élet. Pontosabban egy debreceni hölgy, Tankó Lászlóné, aki az alábbi levéllel keresett meg:
„Kedves Bedécs Úr!
A Magyar Nemzetben megjelent szép cikke késztetett arra, hogy tollat fogjak. Hosszú hetekbe telt, míg kinyomoztam a címét, remélem, helyesen. Talán először bemutatkoznék. Tankó Lászlóné született Benyáts Anikó vagyok, 66 éves. Apai nagyanyám, Benyáts Emilné született Kubai Margit testvérbátyjáról ejtek szót a következőkben. Ő az első világháborút végigszolgálta, ha jól tudom, alezredesként, és Balatonalmádiban halt meg, a helyi katolikus templom kertjében van eltemetve. Nagyon keveset tudok róla, de azt igen, hogy családunk tulajdonában van immár 90 éve egy Krisztus-torzó carrarai márványból. A gyermekkoromban hallott legenda úgy szólt, hogy Lajos bácsi az olasz fronton egy szétlőtt templom romjai között látta meg Krisztus összetört szobrát, és védőpajzsként magához vette. Elhozta Debrecenbe, és nővérének, vagyis az én nagyanyámnak adta, akitől később mindent, de mindent elvettek, de a Krisztus-szobor velünk maradt. Sokszor gondoltam arra, hogy templomban lenne a helye, de nem tudtam eldönteni, hogy kinek ajánljam fel. Magam református vagyok. Az újságban írt története végre megvilágosított. Azt a kevés dokumentumot, amely a birtokomban van, elküldöm. […] Maga a Krisztus 40 cm magas, 30 cm széles, 10–15 kg.”
A kis szobornak méltó helye volt a hölgy otthonában. A tükör előtt állva nagyobbnak tűnt, része volt a család hányattatásában, őrizte a gyerekek fényképét, látta cseperedésüket, majd felnőttkorukban sikereiket. S Tankó Lászlónénak most, hogy az övéhez hasonló történetet olvas, megindulnak a gondolatai: megfogalmazza felajánlását egy ismeretlennek: tegyen a szoborral belátása szerint. A levél nem engedett nyugodni. Ez már nem pusztán visszaadandó tárgy – a szobortöredék az emberi méltóságot és önzetlenséget sűríti magába.
Ilyen átváltozást éreztem egy doberdói kápolna sorsában is. A Doberdo del Lago városkához tartozó Visintini falu terjedelmes dolinájában kialakított temető magyar katonák százait fogadta be. Honvédeink a világháború alatt úgy érezték, a temetőhöz kápolna illik. Megépítették, de felszentelésére már nem került sor. A front összeomlott: csak halottaink maradtak ott és egy gazdátlan kis épület. Az utóbbi negyed században sokszor megfordultam a kápolnánál, szomorú volt látnom pusztulását és érezni tehetetlenségemet. Mígnem jött a hír: a kápolna megújult. Magyar kápolna ugyan a neve, de három nyelven nevezik így.
Úgy vélem, hogy Tankó Lászlóné Anikó asszonynak és az egykor a Doberdón harcoló magyar tisztnek és hozzátartozóinak akkor mondunk megragadó tettükhöz méltó köszönetet, ha mind többen tudnak önzetlenségükről. Ezért javasoltam, hogy a szobrot – mivel nem tudtuk kideríteni, hol volt eredetileg – a csaknem száz évvel az építése után felszentelt istenházában kell elhelyezni. A látogatók szemében egyetemes emberi érték hordozójává válik. Ezért kerestem meg a kápolna felújításának terhét vállaló Szunai Miklóst, arra kérve, hogy a kis szentély fogadja be az önzetlenség kis szobrát.
Időközben elkészült a szobor műelemzése. A Szépművészeti Múzeum szakértője szerint néhány megfigyelhető részlet – például a lágyan omló drapéria – arra enged következtetni, hogy a szobrász XVII. század végi vagy XVIII. század eleji firenzei, de legalábbis a kor firenzei szobrászainak hatása alatt álló művész lehetett.
Szunai Miklós arról tájékoztatott, hogy azt szeretné, ha a szobor az emberhez méltó cselekedetek szimbólumaként jelenne meg a nagyközönség előtt, az emberi méltóságot hirdetné. Ezért úgy gondolta, hogy az Emberi Méltóság Tanácsa védnöksége alatt széles körben meg kell ismertetni a torzót. Ezért volt ott a szobor Máriapócson a XVII. században leégett görögkeleti fatemplom helyén épülő szentély alapkőletételén; ezért vitték el az angliai Canterburybe; ezért mutatták be Szlovénia államelnökének azzal a kéréssel, hogy támogassa a tervet, miszerint legyen a Doberdó a „nagy Itália emlékműve”, illetve a „magyar Golgota” a világörökség része. Jövő májusban ünnepélyes keretek között a magyar–olasz–szlovén hagyományápolás jelképeként helyezik el a műalkotást Visintini falucska kápolnájában.
Csaknem egy éve kezdődött a szobor története. S most, 2010 adventjén továbbíródik. Mert itt még nem ért véget. Amíg a szobor járta az útját, az adományozók végiggondolták, hogy mi is a jelentése. Úgy érezték, hogy „sorsa a lehető legjobban alakult, sőt beteljesedett. Mára megnőtt a jelentősége, szimbólummá vált, és mindeközben megőrizte magyar vonatkozását. Ennél szebb befejezést álmodni sem mertem volna” – írja Tankó Béla, a felajánló fia. Majd így folytatja: „A szobornak általános történelmi jelentősége mellett létezik családtörténeti jelentősége is. Most elhagyja azt a családot, amely több mint 90 éven át őrizte, és innentől kezdve már csak mesélni tudunk róla utódainknak. Ezért kötelességünk lenne a családi archívumot a szobor további sorsát igazoló dokumentációval gazdagítani. De a szobor szól a szörnyű csatákról, amelyek során élő emberek is torzóvá váltak, szól arról, hogy kimentették a tűzből, majd arról, hogy nálunk megbecsült helye volt, végül arról, hogy őrzői visszaadták szűkebb hazájának. Ezt tudatni kell azokkal, akik elzarándokolnak a Doberdóra. De ezzel már ki is tágul a jelentősége és jelentése. A kis szobor megmenekülése és hazatalálása az emberi tisztességet hirdeti. De csak akkor, ha a hozzá elzarándokolók megtudják azt is, hogy mi kötődik hozzá. S főleg azt, hogy milyen gondolat szülte, hogy a kápolnában a helye. Enélkül csak egy szépen faragott márvány. S azt is reméljük, hogy ezt a tájékoztatást megkapják az arra járók.”
origo.hu
Gálvölgyi János ravasz módon szúrt oda Orbánéknak
