Maszek

A kommunizmus egyik utolsó bástyájának számító karibi szigetország gazdasága rövidesen összeomlik, elkerülhetetlen a rendszerváltozás – jósolja Héctor Palacios Ruíz társadalomtudós, Fidel Castro rezsimjének kérlelhetetlen, ám racionális, számokra és tényekre alapozó belső kritikusa. A kubai ellenzék legismertebb személyiségével egy havannai magánlakásban beszélgettünk.

A 67 éves társadalomtudós 1980-ban távolodott el a hivatalos ideológiától (előtte a Kubai Kommunista Pártban is viselt funkciót), azóta a reformok és a változás rendíthetetlen híve. Ellenzékinek minősített tevékenysége miatt kétszer is börtönbüntetésre ítélték Havannában. Először 1994-ben tizennyolc hónapot, 1997-ben pedig huszonöt évet kapott. A börtönből 1998-ban szabadult, többek között II. János Pál pápa közbenjárásának köszönhetően. Sokáig nem hagyhatta el az országot, munkahelyéről eltávolították, folyamatosan megfigyelték. Ő alapította a Todos Unidos elnevezésű kubai ellenzéki koalíciót, a Demokratikus Szolidaritás Pártját és az átmenet nehézségeiben segíteni hivatott tudományos intézményt, a Centro de Estudios Socialest (Társadalmi Tudományok Központja). Felesége, Gisela Delgado könyvtáros alapította a férjük jogtalan bebörtönzése ellen napjainkban is rendszeresen tüntető nők csoportját, a Damas del Blancót (Fehér Ruhás Nők).

Nem sodorja magát veszélybe azzal, hogy most egy külföldi turistával beszélget, aki lehet akár újságíró is?
– Azt is mondhatnám, hogy nekem már mindegy, hiszen újat nem tudnak mutatni: nemsokára hetvenéves vagyok, és kétszer már voltam börtönben. De az talán közelebb van az igazsághoz, hogy fű alatt hatalmas változások mennek végbe nálunk is. Egyre több ember kételkedik a rendszer örökkévalóságában, győződik meg arról, hogy ami most van, az avítt, nem hatékony, és a kormány képtelen megfelelő választ adni a felmerülő problémákra. Ötvenegy esztendő eltelt a forradalom óta, a kubaiak elfáradtak. Azt gondolják, a kormány öreg, az ideológia kifújt, és képtelen jövőt biztosítani az embereknek. A kormány természetesen hatalmon akar maradni, de azt már világosan látja, hogy kénytelen változásokat, reformokat végrehajtani. Már nem érdekelt abban, hogy a békés ellenzékieket börtönbe csukja, csak azokat, akik tüntetéseket szerveznek, őket is rövid időre. Tárgyal az egyházakkal, kiengedett néhány politikai foglyot is.
– Azért engem kifejezetten zavar, hogy amint megérkezett ide, egy magánszálláshelyre, a házigazdám azonnal elkérte a személyi igazolványát, és elvitte valahová.
– A hétköznapokat érintő kellemetlenségek még megmaradtak, sőt talán sokasodtak is. A hatalom jelzi, hogy figyel ránk, „törődik” velünk – a kormánynak szofisztikált módszerei vannak az elnyomásra és a megtorlásra. Lehallgatják a telefonokat, bekamerázzák a megfigyelésre kijelölt helyeket, és akit ellenzékinek minősítenek – ahogy itt mondják: disszidenssé tesznek –, azokat még a barátaiktól is elszigetelik, utóbbiakat azzal fenyegetve, hogy kirúgják őket a munkahelyükről, ha nem szakítanak meg minden kapcsolatot a hatalom számára kényelmetlenné vált személytől. De ez engem már nem érdekel, nem félek tőlük.
– Mitől gyengült meg a hatalom?
– A gazdasági helyzet kritikus, több mint egymillió ember munkanélküli, és ez a szám hamar nőni fog. A kormányzat darabokra hullott, Fidel Castro háttérbe vonulásával nincs karizmatikus, erős vezető. Raúl gyenge, a kommunista pártnak túl sok belső konfliktusa van, és három éve már nem ülésezett. Az egészségügyi rendszer és az oktatás összeomlott, a kórházakban nincs ivóvíz, gyógyszer, nincs orvos, sarcot kell fizetned, hogy hozzájuss a megfelelő ellátáshoz. Már régóta mese az is, hogy nálunk mindenkinek joga van az ingyenes oktatáshoz: vidéken sorra zárnak be a középiskolák, mert nemcsak tanárhiány van, hanem pénz sincs a fenntartásukra. Ahol még működnek az iskolák, ott az idő harminc-negyven százalékában nem tényleges ismereteket, hanem ideológiai képzést kapnak a gyerekek. Az egyetemi oktatás is összeomlott: régen egymillió egyetemista büszke országa voltunk, most százezernél is kevesebben iratkoztak be.
– Mi a helyzet az ellenzékkel?
– Erősebbek és szervezettebbek vagyunk, mint valaha – halkan mondom, hogy talán még a kormánynál is erősebbek. Régen körülbelül négyszáz kis és gyenge csoport volt, most van hat erős politikai párt és mozgalom: a Liberális Egység (Unidad Liberal), az Átmenet Napirendje (Agenda Para la Transición), a kereszténydemokraták (Demócrata Cristiano), a Keresztény Felszabadítási Mozgalom (El Movimiento Cristiano de Liberación), a konzervatívok és a szociáldemokraták. Vannak független újságírók is, és a modern kommunikációs technikáknak köszönhetően ma gyakorlatilag lehetetlen fenntartani a teljes cenzúrát.
– Melyik a legjelentősebb erő az ellenzéki tömörülések közül?
– Szerintem jelenleg egy szellemi csoportosulás, az Aldecu (Kubai Demokratikus Szövetség) a legfontosabb ellenzéki erő. 1999-ben alakult, és alig tíz magasan képzett értelmiségi alkotja, köztük én is. Elemzéseket készítünk a gazdasági-politikai helyzetről. Legutóbb hatvan lépést javasoltunk a kormánynak, amelyeket mindenképpen meg kell lépniük, ha el akarják kerülni az ország összeomlását. Lesöpörték javaslatainkat, aztán nagy csendben bevezettek tizenhatot közülük. Szervezetünk különben demokratikus szabályok szerint működik: rotációs elven, félévente új elnök van – most épp a feleségem a soros.
– Ha már említette a feleségét, Gisela Delgadót, érdekelne, hogyan működik az ő független könyvtári hálózata.
– Ő a mátrix közepe, de már régen országos a hálózat, állandóan egyre több és több ember csatlakozik a gyerekektől a felnőtteken át a nyugdíjasokig. Már régen nem csak egy könyvtárról van szó: irodalmi versenyeket is szerveznek, máskor meg előadásokat, ahol azok a disszidensek is részt vehetnek, akik a társadalom többi, az állam által ellenőrzött szegmenséből már rég ki vannak szorítva. Az sem szokás máshol, hogy az előadás vagy film után megbeszélik a látottakat, ahol mindenki elmondhatja véleményét, ezzel is stimulálva a szabad gondolkodást. Jelenleg százhatvan könyvtár, kétezer-ötszáz olvasói csoport működik, évente körülbelül hárommillió olvasóval! Az emberek kölcsönöznek, helyben olvasnak, politikai és kulturális információkat keresnek – az sem ritka, hogy a helyi rendőr vagy párttag is betér hozzájuk, hiszen máshonnan nem jut hozzá azokhoz a könyvekhez. A hálózat célja békés, de határozott: a cenzúra megtörése és a szabadság elérése.
– Hogyan segíthet a külföld a változások siettetésében?
– Ezt a rendszert kívülről nem lehet megváltoztatni. Mi nyitottak vagyunk a kívülről érkező tanácsokra, de a döntéseket mi hozzuk meg. Talán abban segíthetnek a legjobban, ha minden létező csatornán elmondják a kubai kormánynak: a változások elkerülhetetlenek, és ezt a folyamatot e kormány már nem képes levezényelni.
– Meddig maradhat hatalmon Fidel, vagyis most már Raúl Castro kormánya?
– Szerintem legtöbb egy-másfél év van hátra a rendszerváltásig. A jelenlegi kormánynak nincs gazdasági elképzelése, illetve ami volt, az nyilvánvalóan megbukott. Nincsenek megtakarításaik sem, a pénz viszont elfogyott. Nincs visszaút, nem tudják megoldani a nehézségeket. A kubai tulajdon 95 százaléka a kezükben van, ám képtelenek ezt megfelelően menedzselni. Korábban cukorból évi nyolc-tíz millió tonnát állítottunk elő, ez volt az ország legfontosabb exportcikke, az utóbbi évben-hónapokban azonban több tucat cukorgyár, összesen legalább száz gyár volt kénytelen bezárni. Eddig évente tízmillió tonna húst állítottunk elő, most kettő is nehezen jön össze. A dohányt jelenleg nem tudják eladni a gazdasági válság miatt, és egynegyedét termelték meg annak, amennyit szoktak. A kávé nem elég a belső szükséglet fedezésére sem, behozatalra szorulunk. Ami azonban a legfontosabb: az embereknek meg kell lopniuk az államot, hogy a tizenöt dolláros havi fizetésüket kiegészítsék. Jelenleg a hatalom legnagyobb ellensége a saját polgársága – mindenki maszekolásra kényszerül, ha nem akar éhen halni. A közigazgatásban dolgozónak, a tanárnak, a szociológusnak – mindenkinek ki kell találnia valamely illegális vagy megtűrt módját az ügyeskedésnek.
– Mi az oka ennek a tragikus helyzetnek?
– Fidel elkezdett a Szovjetunióhoz hasonló gazdasági érdekközösséget építeni a térségben Mexikóval, Brazíliával, Argentínával és több kis országgal, de már a kicsik is kiléptek ebből a szövetségből, és demokráciát építenek. Mi magunkra maradtunk, és jelenleg Venezuelától függünk, Hugo Chávez kényének-kedvének kiszolgáltatva. Ők olajat adnak, mi cserébe olcsó munkaerőt, például magasan képzett doktorokat, akik éhbérért dolgoznak Venezuelában.
– Mi tennének önök, ha döntési helyzetben lennének?
– A legfontosabb a magánszféra beindítása. A kis- és közepes vállalkozásokat kellene segíteni, de ehhez előbb a magántulajdont szükséges engedélyezni és védeni. Az árakat az előállítási érték és kereslet-kínálat függvényében kellene megállapítani, nem politikai érvek alapján.
– Annak nincs realitása, hogy a kormány itt is bevezesse a kínai modellt, vagyis megmaradna az egypártrendszer, viszont gazdasági értelemben gyakorlatilag kapitalizmust kezdenének építeni?
– Itt más a helyzet, mi nem vagyunk kínaiak, itt az emberek nem olyan fegyelmezettek, mint Ázsiában. 1994-ben volt egy társadalmi robbanás, a „maleconazo”, amikor százezrek próbálták elhagyni az országot az éhség és a tarthatatlan állapotok miatt. Akkoriban szűnt meg az ex-Szovjetunió támogatása, nem voltak mezőgazdasági termékek, a boltok üresen kongtak, ezért a kormány megengedte kisvállalkozások alapítását. Közel száznegyvenezer jött létre belőlük, ám ebből most alig öt-tíz ezer működik – a hatalom azt látta, hogy a tulajdonosok túl függetlenek lettek, egyre több jogot akartak, elkezdtek önállóan gondolkodni, ezért mondvacsinált okokkal visszavonták tőlük a működési engedélyeket. Ezek után nem hiszem, hogy még egyszer megpróbálkozna a mai hatalom a kapitalizmussal, mert tisztában vannak azzal, hogy onnan nincs visszaút. Azt viszont mindenki látja, hogy már forr a víz a lábasban, és rövidesen ledobja magáról a fedőt, akár akarja ezt a párt, akár nem.
– Mit tart nélkülözhetetlennek az átmenethez?
– A legfontosabb, hogy a civil társadalom felismerje erejét, és folyamatosan kényszerítse a kormányt az emberi jogok biztosítására, illetve olyan társadalmi modellre, amely mindenki számára szabadságot biztosít. Az ellenzéknek két feltétele van, amelyből nem engedhet: a politikai foglyok azonnali és feltétel nélküli szabadon bocsátása és a szabad választások. Fidelnek és embereinek el kell tűnniük a hatalomból, de ők győztesként akarnak meghalni. Minden általuk engedélyezett változás csak azt a cél szolgálja, hogy meghoszszabbítsa őket a hatalomban.