Preambulum a negyedik köztársaságról

A jelenlegi magyar alkotmány bevezetője teljesen egyedi, semmilyen országéhoz sem hasonlítható, hiszen egyetlen mondatban azt tartalmazza, hogy az utána következő alkotmánymódosítás szövege átmeneti, csak az új alkotmány elfogadásáig van érvényben. Az átmenetiség megszüntetésének deklarálásán túlmenően vajon milyen tartalmakat kellene, lehetne megjeleníteni a bevezető szövegében? Az első és legfontosabb a sajátos magyar alkotmányjogi átmenetiség megszüntetésének kimondása. A magyar Országgyűlés semmilyen népi felhatalmazásra nem hivatkozhatott, hiszen, ha jobban belegondolunk, egy nem megválasztott ellenzéki elit (az Ellenzéki Kerekasztal, EKA) egy diktatórikus alapokon működő kommunista elittel (MSZMP) együtt hozott létre egy alkotmánymódosítást, amit egy olyan parlament fogadott el, amelynek képviselőit nem demokratikus választásokon választották meg. Három olyan szereplő alkotta tehát meg az alkotmánymódosítás szövegét, amelyik közül egyik sem rendelkezett valóságos, törvényes, demokratikus legitimitással. A demokratikus jogállam alapjait nem demokratikus alapokon, ha tetszik, oktrojált formában hozták létre a szereplők; így, ha szigorúak lennénk, akkor azt kellene mondanunk, hogy a jelenlegi alkotmányunk nem legitim eljárás révén jött létre. Mindezt az akkori szereplők is pontosan tudták, vagy érezték, s éppen ezért nem tekintették véglegesnek, csak ideiglenesnek az alkotmánymódosítást.
Nem véletlen tehát, hogy a preambulum nem hivatkozhatott a népre, nem hivatkozhatott történelmi és egyéb felhatalmazásra, pusztán azt rögzíthette, hogy az Országgyűlés a végleges alkotmány létrejöttéig egy ideiglenes szöveget fogad el. A nyilvánvaló illegitim helyzetből ez jelentette a kiutat, a dolog szépséghibája pusztán annyi, hogy az átmenetinek szánt, felhatalmazás nélküli alkotmányszöveg húsz éven keresztül érvényben maradt, ami a az eredeti illegitim helyzetet alapul véve viszont roppant problematikus. Éppen ezért az új preambulumnak abból kell kiindulnia, hogy az átmeneti alkotmányos állapot megszűnik a nép választások útján létrejött felhatalmazása által, s ennek alapján a legitim és demokratikusan választott Országgyűlés megalkotja a végleges alkotmány szövegét.
A második észrevételem, hogy az utóbbi húsz évet önmagában is értelmezni kell mint átmenetet két rendszer között.
Az 1989-es alkotmánymódosítás ugyanis egy sajátos politikai helyzetet is teremtett. Azt mégpedig, hogy amíg a többi volt szocialista, posztkommunista országban a szabad választások után gyakorlatilag mindenütt a választásokon győztes volt ellenzéki pártok, tehát a demokratikus erők alkották meg az új alkotmányokat, addig Magyarországon a diktatórikus pártállami elit és az ellenzéki elitcsoportok kompromisszumának eredménye volt az átmenetinek szánt alkotmányszöveg. A régi rendszer és az új rendszer képviselői egyeztek meg tehát egy új, jogállami, többpártrendszerre épülő berendezkedésben, ám ennek a kiegyezésnek nagyon súlyos következményei voltak az új rendszer természetét illetően. Ebből ugyanis az következett, hogy nem történhetett meg a lusztráció, azaz a volt pártállami vezérkar, a nómenklatúra háttérbe szorítása. Amíg Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban, sőt Romániában külön törvényben határolódtak el az elmúlt diktatórikus rendszerektől, s intézetek álltak fel a volt titkosszolgálati alkalmazottak felderítésére és neveik nyilvánosságra hozatalára, addig nálunk nemhogy törvényes tabula rasát nem hirdettünk, de a Sólyom László által vezetett Alkotmánybíróság egyenesen jogfolytonosságot hirdetett meg a régi diktatórikus és az új demokratikus politikai rendszer között!
Ennek egyenes következménye, hogy a régi pártállami rendszer elitje és nómenklatúrája a maga hálózataival és rejtett intézményes kapcsolatrendszereivel átmentődött a demokratikus jogállamba, s nagymértékben meghatározta annak működésmódját, jellegét. Ebben az összefüggésben szimbolikusnak tekinthető, hogy az átmenetinek szánt alkotmánymódosítás hatályban maradt egészen a mai napig, ugyanis, ha jobban belegondolunk, akkor az elmúlt húsz év minden jellemzőjével együtt valóban egy átmeneti, vegyes rendszernek bizonyult a pártállam és a demokrácia között. Természetesen nem a formális jogrend szintjén – hiszen a jogállamiság kritériumai teljesültek –, hanem annak belső működésmódjában, rejtett hálózataiban, informális intézményeiben. Jómagam az elmúlt húsz évet többször neveztem poszt-kádárizmusnak, posztkommunizmusnak, de helytálló az is, ha az átmenet rendszeréről beszélünk. A lényeg ebben az, hogy észre kell vennünk: az 1989-es, felhatalmazás nélküli, elitek kiegyezésére épülő alkotmánymódosítás megágyazott egy olyan átmenetinek szánt, de végül is máig rögzült rendszernek, melyet a maga önállóságában kell értelmeznünk és fogalmilag körülhatárolnunk.
Ebből fakadóan a preambulumnak hangsúlyoznia kellene, hogy az 1989-es alkotmánymódosítás után – amely létrehozta a harmadik magyar köztársaságot – átmeneti rendszer jött létre, hiszen a kiépített jogállami keretek között informálisan megmaradtak a pártállami rendszer rejtett hálózatai, intézményei, szokásai és kapcsolatrendszerei. A választók abszolút többségének bizalmával és felhatalmazásával rendelkező Országgyűlés arra határozza el magát, hogy a pártállam negyvenéves és a pártállami elemeket is hordozó húszéves múltunk után leszámoljon a kommunista-szocialista diktatórikus múlttal – egyáltalán szakítson mindenféle diktatúrával –, s tabula rasát hirdetve új korszakot indítson el Magyarországon. Ennek érdekében elhatárolódik attól a szocialista rendszertől, amelyik az állampolgárok felhatalmazása nélkül, az alapvető emberi és állampolgári jogokat megsértve működött; azzal semmiféle jogfolytonosságot nem vállal, s külön törvényben rendezi az elmúlt rendszertől való elhatárolódás mellett a lusztráció, illetve a kárvallottak még lehetséges kárpótlásának kérdéseit.
S midőn a preambulum megállapítja, hogy a harmadik magyar köztársaság, az elmúlt húsz év sajátos átmeneti korszak volt, mely magán hordozta még az elmúlt korszak jegyeit – hiszen maga az érvényes alkotmány is a kommunista időszakban megszületett, 1949. évi XX. törvény módosítása! –, ebből fakadóan levonja azt a következtetést, hogy a húszéves átmeneti korszakot is le kell zárni és létre kell hozni a negyedik magyar köztársaságot.
Harmadik megjegyzésem, hogy tömören le kell írni a pártállami diktatúrától jogilag, politikailag és értékekben is elhatárolódó új köztársaság történeti gyökereit és új identitásának legfőbb értékeit, az országról alkotott jövőképét. A történeti gyökerek kifejtése azért fontos, mert az 1949. évi, sztálini ihletésű alkotmány törvénybe iktatásától kezdődően megszűnt a szuverén magyar államiság történeti jogfolytonossága, s megszűnt a politikai értelemben vett nemzeti függetlenség. A nemzet, visszanyerve önrendelkezési jogát, s – húsz év átmeneti időszak után – szakítva a pártállamhoz kötődő jogfolytonossággal, gyökereit ismét az ezeréves államiság hagyományához köti, amely megszakítottságokkal ugyan, de újra és újra a nemzeti önrendelkezés és önálló államiság elvéhez tért vissza és tér vissza most is. Itt és ezen a helyen kell és lehet hivatkozni az önálló államiságot és nemzeti önrendelkezést fenntartó elvekre és intézményekre; így egyfelől a Szent Koronára és az azt övező Szent Korona-tanra, az 1848. évi áprilisi törvényekre, az 1946. évi, úgynevezett kisalkotmányra, mely köztársasági államformát hozott létre, az 1956-os forradalomra, mely az állami és nemzeti függetlenség visszaszerzését célozta meg, s végül az 1989. évi alkotmánymódosításra, mely az első lépést tette meg a diktatúrától és állami alávetettségtől való megszabadulásra. Ám e folyamat betetőzése a 2011. évi új alkotmány lehet, mely egyszerre erősíti meg az állami és nemzeti függetlenséget, s egyben szakít a diktatórikus rendszerekkel is.
Az alapvető értékek – mint szabadság, emberi és állampolgári jogok, rend, béke, jólét és biztonság, erkölcsös élet, önrendelkezés stb. – felsorolása mellett itt lehet hivatkozni arra, hogy a magyar állam és nemzet egyenrangúan megbecsült tagja az, aki a történelem és az élet menetét Istentől eredezteti, s az is, aki ezt más forrásból igyekszik megérteni. (Európában az ír, a görög, a német és főleg a lengyel alkotmány preambulumai tartalmaznak Istenre való hivatkozásokat, s emlékezetes, hogy az EU tervezett alkotmányának készítésekor is felmerült a keresztény gyökerekre való hivatkozás.)
Végül, negyedszer, fontosnak tartom hangsúlyozni – s ez ismét a sajátos magyar helyzetre való reflexió –, hogy a preambulumnak kiemelten kell hivatkoznia a nép általi felhatalmazásra, s arra, hogy az új alkotmány által kialakított jogrend és politikai rendszer a társadalom, az állampolgárok tevőleges részvételével, véleményének, értékeinek, érdekeinek folyamatos figyelembevételével, az állam és a társadalom közötti intézményesített együttműködéssel érhető el, s ez adja meg a demokratikus jogállam valódi tartalmát és értelmét. Ennek külön kiemelése azért fontos, mert éppen az 1989. évi alkotmánymódosításra épülő átmeneti rendszer volt az, amelyik nem tudott szakítani a diktatúra társadalomellenes, az állampolgárok jogait semmibe vevő gyakorlatával.
Amennyiben az új, negyedik köztársaságot megalapozó alkotmány a nép kétharmados felhatalmazására, a népszuverén átfogó bizalmára építve készül el, akkor természetes követelmény és következmény, hogy az Országgyűlés általi elfogadása után egy megerősítő népszavazásra is sort kellene keríteni. Az EU-tag, volt szocialista országok közül ezt tette Észtország, Litvánia, Lengyelország, Románia és Szlovénia.

(Az írás a XXI. Század Intézetben Új alkotmányt – Most vagy soha? című, 2010. november 18-án megrendezett kerekasztal-beszélgetésen elhangzott előadás átdolgozott változata.)

A szerző politológus