Válogatott megpróbáltatásaink

Előttünk van észak – kezdhetnénk akár az égtájak memorizálására kifundált gyermekmondókával a vasárnap zárult női kézilabda Európa-bajnokságról szóló elemzésünket, hiszen az Eb-finálét Norvégia és Svédország vívta. Úgy azonban már nem folytathatnánk, hogy hátunk mögött dél, ugyanis Románia a harmadik, Montenegró a hatodik, Horvátország pedig a kilencedik helyen végzett, miközben a mieink lehorgonyoztak tizedikként. A valóságban sajnos egyre többen vannak előttünk és egyre kevesebben mögöttünk; sorolhatjuk a magyar válogatott súlyos gondjait, de ezzel csak a felszínt kapargatjuk, mert a bajok forrásáért a magyar kézilabdázás, sőt a magyar sport mélyére kell merülnünk. Aki persze a könnyebb és fájdalommentesebb látszatmegoldás híve, lendületesen elverheti a port a Lillehammerben járt tíz-egynéhány emberen.

Eredmények. Eb-elődöntők: Norvégia–Dánia 29-19, Svédország–Románia 25-23., az 5. helyért: Franciaország–Montenegró 23-19, a 3. helyért: Románia–Dánia 16-15, döntő: Norvégia– Svédország 25-20. Az Eb végeredménye: 1. Norvégia, 2. Svédország, 3. Románia, 4. Dánia, 5. Franciaország, 6. Montenegró, … 10. Magyarország. Az Európa-bajnok kijutott a londoni olimpiára, a három érmes – a vb-címvédő oroszokhoz hasonlóan – részvételi jogot szerzett a jövő évi brazíliai világbajnokságra. Az Eb második és harmadik helyezettje az olimpiai kvalifikációs torna biztos indulójának tekinthető, bár ez az információ nem hivatalos.

A három győzelmet nem kell magyarázni. Legfeljebb annyi jegyezhető meg, hogy a szlovéneknél és az ukránoknál egyértelműen erősebbek a mieink, a végül ötödik franciáknál viszont talán csak egyetlen napon voltak jobbak, szerencsére éppen ekkor találkoztak velük.
A három vereség három külön történet. Norvégia felülmúlása a jelek szerint még jó ideig hiú ábránd marad, a 21 gólos csapás azonban történelmi mélypont. Mintha a mai sportolók nem érzékelnék, hogy vereség és vereség között is ég és föld lehet a különbség; a Fradi futballistái ezért szedhettek be két-három gól helyett hatot az Újpesttől, ez volt az oka ennek a döbbenetes 34-13-nak is, mert játékosaink a maguk részéről mínusz ötnél, hatnál lezárták a mérkőzést. Miközben erre a szituációra éppúgy igaz, mint az Eb számos egyéb pillanatára: aki hivatásszerűen űz bármilyen tevékenységet, az egy adott szint alatt nem teljesíthet. (Erről az alábbiakban egészen más megközelítésből elmélkedünk.) Ha a kamionsofőr a piros jelzés ellenére a sínre hajt a járgányával, és tömegszerencsétlenséget idéz elő, viselnie kell a következményeket, többé valószínűleg kismotort sem vezethet; de vajon e 34-13 kinek a húsába vágott bele igazán?
A hollandokkal szemben mentálisan felkészületlennek tűnt a társaság, így erősen behatárolt képességű ellenféltől kapott arcpirító pofont, a svédek ellen viszont kezdetben elegendő szellemi és lelki muníciót vonultatott fel, ám amint azt felélte, nem volt már miből táplálkoznia.
Együttesünk támadó potenciáljáról sokat elárul, hogy a lőtt gólok száma háromszor is húsz alatt maradt, a franciák feletti siker alkalmával is megállapodott 21-nél, és ilyen mutatókkal napjaink kézilabdázásában szinte képtelenség meccset nyerni. A franciák ellen azért sikerülhetett, mert az öt plusz egyesre nyitott védekezés meglepte az ellenfelet, miként átmenetileg a svédeket is. A két meccs között azonban volt egy döntő differencia: Pálinger Katalin, egyetlen világklasszisunk előbbi alkalommal még csodálatosan védett, utóbb már csak magához képest átlagosan, összességében persze még így is jól. Őt ugyanis láthatóan megtörte a norvégok által reánk mért megaláztatás – talán az is, hogy társai éppen klubtársából, Haraldsenből csináltak királyt, miközben őt odavetették áldozatul –, ettől hitét veszítette, és ami már nem volt neki, abból a többieknek sem adhatott.
Nincs szövetségi kapitány, aki hiba nélkül vezényelne végig világversenyt, ez alól Mátéfi Eszter sem kivétel. Hiszen a hollandok elleni mérkőzés előtt vagy őt is cserbenhagyta a veszélyérzete, vagy ha benne megvolt, azt nem tudta átplántálni a játékosaiba, emellett a belső posztokat bizonyára hatékonyabban is forgathatta volna olykor, mondjuk Sopronyi Anett többszöri bevetésével. Talán kritikaként fogalmazható meg az is, hogy szélsőséges esetekben is tartózkodik a szélsőséges megnyilvánulásoktól, de ez egyrészt a női edzőkre általában igaz, másrészt az időkérések „közhírré tétele” szalonképes viselkedésre kényszeríti a trénereket, ezzel kivéve egy hatékony eszközt a kezükből. Őrületes bakit azonban nem vétett Mátéfi, ami jó hír neki, de inkább rossz kézilabdázásunk egészének. Hiszen nincs egy bűnbakunk, akit fel lehetne áldozni, akinek a kiiktatásától máris azt remélhetnénk, hogy minden jóra fordul.
Görbicz Anita és Zácsik Szandra gyógyulásában és visszatérésében természetesen joggal bízunk, velük egyértelműen jelentősen erősödik a keret, de harmadik nevet már nem említhetünk. Sőt ha a tavalyi Eb-ezüstérmes junioralakulatból Zácsikon és Kovacsics Anikón kívül bárkit be kell hívni a nagyok közé, akkor ki is tűzhetjük a fehér zászlót, mert a többiek klubjaikban sem számítanak kulcsfigurának.
Az ilyenkor szokásos klisékérdést is feltehetjük: mi lesz Mátéfival? Feltehetőleg semmi különös. Egyelőre, amíg él az esély az olimpiai részvételre. A 2012. májusi londoni kvalifikációs tornára a jövő decemberi brazíliai vb-ről vezethet tovább az út, a vb-re pedig a júniusi, oda-vissza vágós selejtezőről lehet kijutni a németek ellenében. Amíg halad a csapatunk, azt valószínűleg Mátéfival az élen teheti; ha bukik, bizonyára magával rántja a kapitányt is.
Sőt az egész sportágat, hiszen 1990 óta először fordulna elő, hogy női csapatunk nélkül zajlik a vb, és 1992 óta az sem esett meg, hogy a mieink hiányában rendezzék meg az olimpiai tornát. Most ennek is, annak is reális a veszélye.
Az Eb-szereplés kapcsán született elemzések ennél tovább nemigen hatolnak, e ponton mi is megállhatnánk. Mégsem teszszük, mert mint a bevezetőben említettük, a krízis jóval általánosabb annál, mintsem hogy a válogatott vagy a sportág egésze hatékonyan kezelhesse. A szakmai válságot az egy szem 34-13-as vereség is kínos pontossággal megmutatta. Szomorúan konstatálhattuk, hogy a skandinávok elsősorban nem is a kézilabda megtanulhatatlan, hanem tanulható elemeiben járnak már-már látótávolon kívüli messzeségben előttünk. Mert ők tanulnak, helyesebben mert őket tanítják, képezik. Tudatosan, előre megtervezetten, életkoruknak megfelelően, posztok szerint differenciáltan is. Ez az oka annak, hogy a norvégok a legkevesebb születési adottságot igénylő beállós pozíciójában ontják a legtöbb tehetséget, míg mi ugyanitt folyamatos hiánnyal küszködünk. Egyetlen felzárkózási esélyünk, ha akadémiai rendszerrel vagy másképp, de központosítottan olyan elitképzést szervezünk meg, ahol a relatíve csekély mennyiség is kitermeli a minőséget. Mint a pár száz játékosból is remekül gazdálkodó izlandi férfi kézilabdázás, de hogy ne menjünk olyan messzire, említhetjük a magyar vízilabdát is, amelyben aranygenerációk sora cseperedett fel a Császár uszodában.
A nyugati és az északi modellhez ennél hosszabb és bizonytalanabb úton, teljes szemléletváltással juthatnánk csak el. Ott ugyanis életforma a sportolás, a kézilabdázás, nálunk ellenben sokkal inkább pénzkereseti forrás, azaz munka. Ez az oka annak, hogy a norvég vagy a dán játékos akkor is széles gesztusokkal ünnepli tizedik gólját, ha hússzal vezet a csapata, a magyar pedig ezt az egész „műsort” érthetetlennek, esetleg visszatetszőnek tartja. Mert a mieink – tisztelet a kivételeknek – több vagy kevesebb tehetséggel és elhivatottsággal elvégzik a munkájukat, részt vesznek az edzéseken és a meccseken, amiért jobbára nem is teljesítmény-, hanem „órabért” kapnak, és ezzel az ügy befejezettnek tekinthető. A norvégok, a dánok, de már a svédek minden gesztusáról is lerí azonban, hogy imádják és élvezik ezt a játékot. Ebből az indíttatásból rögtön világos, hogyan válhat az amúgy is szuperklasszis Heidi Lökéből szezonról szezonra egyre kiválóbb beállós. A csúcsok csúcsán járva miként lehet még biztosabb a labdafogása, hogy színesedhet a lövőrepertoárja? Úgy, hogy a kézilabdázás az élete. Ha csak a munkája lenne, bőven beérhetné már a tegnapi szintjével is.
A fent említett szemléletváltás Magyarországon ráadásul nem csak szakmai, legalább annyira anyagi kényszer. Mert a sportág nem termel annyi jövedelmet, amennyit szétoszt a belőle élőknek. A klubok többsége így egyirányú utcában halad a csőd felé. Ha már a most finalista svédekkel is példálózunk, érdemes felidézni azt az 1992-es beszélgetést, amelyet a litvániai B vb-n elért döntetlen után folytattunk velük. Azt az eredményt akkor inkább mi értékeltük sikerként, egészen addig, míg meg nem tudtuk, Svédországban hány női játékos él a kézilabdából. Mint kiderült, egyetlen, Mia Hermansson (ma már Högdahlként a norvégok másodedzője), de ő is a norvég Byasen Trondheim légiósaként. Nálunk akkoriban tucatnyi első osztályú csapat küszködött professzionálisnak hirdetett alapon. A helyzet azóta annyiban változott, hogy a svédek most már egy egész klubot (a Sävehofot) működtetnek a hivatásosok számára a mi tizenkettőnkkel szemben.
Ha az eredmények jönnének, ez a rendszer akkor is változtatásra szorulna. Hiszen az egyesületek többsége az idény elején nem szerződésekben garantált bevételeihez igazítja a büdzséjét, hanem kiadási költségvetést készít, magához csábítja a kiszemelt játékosokat, összeadja, ez mennyibe kerül neki, majd e százmilliós nagyságrendű tétel fedezetét megkísérli előteremteni. Legkésőbb tavaszra kiderül, hogy sikertelenül, az edző álnaivan széttárja a két karját, mondván, a pályán ők mindent megtettek, a nagy tervek év végére füstbe mennek, a piacképes játékosok pedig továbbállnak, engedve az újabb ígéretnek. Ahol csodálkozni fognak azon, hogy két-három hónapja megint nem kaptak fizetést, lassan elegük lesz mindenből, elsősorban a kézilabdából.
Erre az alapra nehéz sikersportágat építeni. Vagy inkább lehetetlen. Akkor is az, ha a lányok júniusban leigázzák a németeket, a brazíliai vb-n odaérnek az olimpiai selejtezőre, ezen kivívják a londoni részvétel jogát, majd az ötkarikás játékokon is erőn felül teljesítenek. Hát még, ha már valamelyik alsóbb lépcsőfokban elbotlik a társaság.
Az átalakulást akkor még nehezebb lesz levezényelni.
Viszont kötelező.