Lehet, hogy mégis te szültél engem, csak nem emlékszel rá? – kérdezte egy örökbe fogadott kislány a mamáját. Az első hallásra bájosan tréfás kérdés valójában nagyon mély kérdést feszeget: vajon ennek a kislánynak az anyja, amikor az örökbefogadás mellett döntött, hogyan volt képes túllépni azon, hogy nem ő szülte a gyermeket? Mennyi testi-lelki szenvedésen kellett végigmennie ahhoz, hogy elengedje azt az álmot, hogy vér szerinti gyermeke legyen? Milyen hosszú út vezet oda, hogy az örökbe fogadó szülő elfogadja, neki szív szerinti gyermeke van, és képes legyen hálával gondolni arra az asszonyra, aki életet adott neki?
A meddőség és örökbefogadás problematikájának családterápiás megoldási lehetőségeivel foglalkozott az Ágacska Alapítvány és a Magyar Családterápiás Egyesület nemrégiben tartott közös konferenciája. A két témakör egyre inkább összemosódik, miután az orvostudomány rohamos fejlődése egyre idősebb nőknek teszi lehetővé, hogy meddőség elleni kezelésben és/vagy lombikbébiprogramban vegyenek részt. Mindeközben sürgeti őket az idő: az örökbe fogadó szülő és a családba érkező gyermek közötti korkülönbség továbbra is maximum 45 év lehet, az átlagos várakozási idő három–hat év. Ezért egyre több az olyan pár, amelyik annak érdekében, hogy egy vagy két újszülöttet fogadhasson a családjába, már akkor megkezdi az örökbe fogadó szülővé váláshoz szükséges alkalmassági papírok beszerzését, mikor még javában tart a küzdelme a saját, vér szerinti gyermekért. Ezzel komoly érzelmi kockázatot vállal, mert az a baba, aki végre családot kap, megérdemli, hogy őt önmagáért tekintsék csodának, és ne egy meg nem született gyermeket kelljen pótolnia.
Természetesen ez csak abban az esetben igaz, ha olyan szülőpár vállalkozik örökbefogadásra, amelyiknek nincs saját gyermeke. Ha a család meglévő gyermekei mellé fogad örökbe egy kis árvát, a dolog érzelmi vetülete egészen más.
Magyarországon azonban viszonylag ritka ez a felállás, a sokgyermekes családok inkább nevelőszülőként – ideiglenesen – nevelnek család nélkül maradt gyermekeket. A másik komoly probléma az, hogy a jelentkezők túlnyomórészt még mindig csakis újszülött, fehér bőrű és egészséges kisbabát szeretnének. Aki idősebb, sötétebb bőrű és nem teljesen egészséges, nehezen talál magának családot itthon.
Évente tizenöt-húsz gyermek örökbefogadását bontják fel a szülők, pedig annál szörnyűségesebb dolog aligha történhet valakivel, mint hogy másodszor is azt mondják rá a szülei, hogy nem kell! Kitaszítják onnan, ami az egész világot jelentette számára. A statisztikák azt mutatják, hogy a felbontott örökbefogadások csaknem felénél újszülöttként került a családba a gyermek, tehát nem a gyermekvédelmi intézményekben szerzett sérülései miatt nem tudott megfelelni a szülei elvárásainak. Könnyen lehet, hogy ezek mögött az esetek mögött is a feldolgozatlan gyász és a vér szerinti szülők, ezen keresztül a gyermek genetikai örökségének érzelmi elutasítása áll.
Magyarországon – a kockázatok csökkentése érdekében – korszerű szemléletű jogszabályok rögzítik az örökbefogadás feltételeit, az eljárás rendjét. A családba kerülő gyermek minden tekintetben azonos jogállást szerez azzal, mintha vér szerinti volna, a fogadására pedig huszonegy órás, kötelező tanfolyam készíti fel a szülőket.
Azonban az is látszik, a puszta tény, hogy hivatalosan alkalmasnak nyilváníttatnak a szülők, kevés az új életsikerhez, ahhoz szembe kell nézni a múlt veszteségeivel is. A családterápiának – ahogyan az a nevéből is kiderül – az a jellegzetessége, hogy meghatározott módszertan és rendszerszemlélet szerint az egész családot egységként, együtt gyógyítja pszichoterápia segítségével.
Egy örökbefogadásnak első látásra három csoportra oszthatók a szereplői: örökbe fogadó szülők, örökbe fogadott gyermek(ek) és az életet adó szülők. De ott van a – már említett – negyedik szereplő, akiről hajlamosak vagyunk tudomást sem venni: ő a szülők meg nem született gyermeke, aki csak álomkép, ezért aztán tökéletesebb, szebb, mindenkinél nagyszerűbb.
A gyermek – kimondva-kimondatlanul – minden emberi kultúrában a halhatatlanság biztosítéka, azt gondoljuk, utódainkban tovább élünk. Ha mi már nem leszünk, ők maradnak utánunk. Akinek nem születik gyermeke, a jövőképe rendül meg, már csak azért is, mert legtöbbünk magát felnőttkorára apának vagy anyának képzelte el. A kilátástalan meddőségi kezelések során ezenfelül sok párnak megrendül még a nőiességébe/férfiasságába vetett hite is. A segítő szakmákban dolgozók gyakran tapasztalják, hogy a meddőség lassan, alattomosan aláássa az ép személyiségrészeket is, szakszerű segítség nélkül akár depressziót, motiválatlanságot, a kreativitás leépülését okozhatja.
Aki ezt átélte, így fogalmazta meg: „Mikor elvetéltem a második kisbabámat is, előbb őrjöngtem, zokogtam, átkoztam az eget, hogy miért, miért csak velem történik ez. Úgy éreztem, rajtam kívül mindenkinek lehet gyereke, az egész világ kisbabákkal van tele, csak nekem nincs gyermekem. Aztán olyan lettem, mint az élőhalott: nem érdekelt semmi. Nem szóltam senkihez. Nem akartam semmit mondani. Nem akartam élni.”
A meddőség, a gyermektelenség veszteség. Van egy űr az életemben, fájhat-e örökké a semmi? – tette a fel a kérdést egy másik aszszony.
Az örökbefogadás új kapcsolat a szülők és a családba érkező gyermek között, akinek – még akkor is, ha újszülött – múltja, kötődései, veszteségei vannak, a nevelése sok tekintetben pluszfeladatokat ró a szülőkre. Éppen azért – figyelmeztettek a konferencia előadói – nagyon fontos, hogy a pár meg nem született gyermeke miatti gyász ne vessen árnyékot a közös, új életre. A gyászmunkát nem lehet megspórolni, ahhoz idő kell, esetleg apró gesztusok. Az elengedési rituálék segíthetnek: például az elvetélt várandóssággal kapcsolatos orvosi leletek személyes gesztusokkal kísért elrakosgatása, a megvásárolt kis cipőtől vagy a babát jelképező bármilyen dologtól való elbúcsúzás, fa ültetése neki(k) – bármi, ami a szülők számára jelentéssel, jelentőséggel bír. Annak a párnak, amelyik gyermekre vágyik, vissza kell szereznie az önbizalmát, csak így lehet elég jó szülője az érkező babának. Egy álom elgyászolása már csak azért is nehéz feladat, mert nincs kezdete, hanem egy folyamatot kell tudni lezárni.
„Mikor már a kezemben tartottam a papírokat, hogy alkalmasak vagyunk az örökbefogadásra, hirtelen úgy kezdtem magam érezni, mint aki várandós. Ráléptem arra az útra, aminek a végén egészen biztosan kisbaba van. Könnyű voltam, repültem, és teljes szívemmel várakoztam.” Amikor egy anya ilyen boldog állapotban várja az „égből pottyanó” gyermekét, egészen más szemmel néz arra a nőre, aki életet adott neki, mint amikor még égetően fáj, hogy ő élhette át a várandósságot, nem pedig az örökbefogadó. Egy vizsgálat szerint ez utóbbi esetben az életet adó szülőhöz negatív dolgokat kötnek, például: „nincs mentség a tettére”, míg a saját veszteségükön túllépett szülők pozitív dolgokat: „hálásak vagyunk neki a gyermekünkért, biztosan nagyon fájt neki ez a döntés, megnyugtatóan gondoskodott a gyermekéről”.
„Tudod, az a néni, amikor megtudta, hogy te a hasában vagy, arra gondolt, hogy itt valami tévedés lehet. Szólt Zita néninek (Budavári Zita a nyílt örökbefogadással foglalkozó Bölcső Alapítvány elnöke – F. A.), hogy itt egy kislány, tessék gyorsan megkeresni az anyukáját és az apukáját! Amint megszülettél, mi szaladtunk érted, mert tudtuk, hogy érkezni fogsz, és nagyon vártunk rád!” – szól az igaz mese minden születésnapkor Hannának és Orsinak, de a valóságban nem volt minden ennyire felhőtlen: „Mikor a második lányunkért mentünk – aki csodálatos módon apja és anyja részéről is édestestvére az elsőnek –, olyan boldog voltam, hogy folyton csak vigyorogtam, és majd kiugrottam a bőrömből örömömben, még a hivatalos ügyek intézése alatt is. A lányunk vér szerinti anyja észrevett, és megkérdezte: »Ugye, maguk most nagyon boldogok?« Ahogy kérdezte, ahogy rám nézett… hirtelen elszégyelltem magam, hogy én milyen önfeledten örülök, neki meg milyen iszonyatosan fájhat.”
Az általános gyakorlat szerint a magyar kórházakban azokat az anyákat, akik lemondanak a gyermekükről, valósággal bűnözőnek tekintik, sok helyen nem nézhetik meg, nem vehetik kézbe a babát, arról meg szó sem lehet, hogy megszoptassák, vagy nevet adjanak neki. Mintha csak halva született volna. Mintha ettől – a kórházi személyzeten kívül – bárkinek is könnyebb volna. Teszik mindezt annak ellenére, hogy míg le nem mondott róla, jogilag az az anyja a gyereknek, aki szülte. De ezek a nők általában el sem búcsúzhatnak a gyermeküktől, hacsak az örökbefogadóknak – nyílt örökbefogadás esetén – eszükbe nem jut megtenni ezt a gesztust feléjük. A válságterhesek nagyon kevés segítséget kapnak ahhoz, hogy megtartsák a babát, egyszerűbb kezükbe nyomni egy örökbefogadást segítő szervezet ingyenesen hívható számát. Egy vizsgálat szerint az örökbe adó anyák 65–80 százaléka még harminc év elteltével is mindennap gondol arra, mi lehet a gyermekével. És a gyermek is emlékszik rá, mélyen, sokszor csak úgy, tudattalanul, hogy meg ne bántsa ezzel a szüleit, akik szeretik. Hogyne emlékezne arra, akinek kilenc hónapig a hasában volt!
„Az első lányunk nagyon rossz terhességből született, friss kapcsolatból, amelyben az anyagi körülmények sem tették lehetővé a gyermek vállalását, hiszen otthonunk sem volt. A vér szerinti anya dohányzott a terhessége alatt: igen, ő nem várandós volt, hanem terhes, és amikor rákérdeztem, elmondta, hogy olykor-olykor alkoholt is fogyasztott. Miután hazahoztuk, Hanna nyolc hónapig csak sírt. Aztán megnyugodott, de négyévesen krízisbe került. Ellenem fordult, úgy tűnt, gyűlöl, ijesztő indulatai voltak felém. A pszichológusnál különös dolgot csinált: a játék lovacskákat beterelte az asztal (múltat jelképező) bal oldalán egy alagútba. Aztán betemette őket homokkal. Nem volt nehéz megérteni ezt a méhszimbólumot. A lovacskák elváltoztatott hangon sírtak: »Segítsetek, megfulladok! Éhes vagyok nagyon! Segítsetek!«
A második lányunkról – úgy gondolom – csak a férje nyomására mondott le az anya, ehhez a babához talán egy kicsit kötődhetett. Orsin látszik ez! A fürtös fejecskéjével és az állandó kacagásával olyan, mint egy vidám kis erdei tündér. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ő van, és Hannának örökké támasza lesz.”
Ha az örökbefogadás titok, ha a szülők nem tudnak mit kezdeni a gyermek gyászával, ha azt várják tőle, hogy az elvesztett álmaikat valósítsa meg, és ne önmaga legyen, sírboltot képeznek a lelkében – fogalmazott szemléletesen az egyik előadó –, amelyben egy élőhalott: az elveszett szülő fantáziaképe lakik. Ha viszont ezt a kriptát ki lehet szellőztetni, szabad róla beszélni, a rémek helyén egy kedves néni és bácsi marad, akik alapkövei s nem akadályai lesznek az új szülő-gyerek kapcsolatnak.
origo.hu
Magyar Pétert zavarja, hogy az ATV műsorvezetője, Szöllősi Györgyi megünnepli a férjével az évfordulójukat
