Vigyék a sarlót is

Soha ne mondd, hogy soha – ez a mondás jutott eszembe a Pintér Aukciósházban megtekinthető szocreál kiállítás kapcsán. A tárlat ugyanis Soha többet harmadszor címen fut, utalva az árverések protokolljára és arra a vágyunkra, hogy többé ne legyen semmilyen bolsevik diktatúra. Hogy teljes legyen a párhuzamok sora, a kormányzat a vörösiszap áldozatainak megsegítésére kívánja fordítani az aukción befolyt összeget. Így a nemzet- és emberiségszomorítókról készült idealizált, giccses festmények, szobrok hosszú évtizedekkel legyártásuk után végre jó ügyet fognak szolgálni.
Mint ismeretes, az igazságügyi tárca raktáraiban lappangtak ezek a művészi szabadságot megcsúfoló készítmények. A Magyar Nemzeti Galériában már a hetvenes években selejtraktárban voltak a szocreál szörnyelmények, Rákosi találkozása Sztálinnal és hasonlók. Talán várták, hogy lesuvickolva átvegyék méltó posztjukat miniszteriális helyiségekben, dolgozószobákban, ahonnan száműzte őket a demokratikus önkény. A porlepte diktátorok ott guggoltak a lomtárban, hogy ismét rájuk mosolyogjon a szerencse. Erre mondják, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Ha jogutódaik maradtak volna hatalmon, most nem egy aukciós házban várnák az érdeklődőket a lenyalt Lenin-szobrok és társaik, hanem helyet követelnének illusztris állami termekben is. Ha Károlyi Mihály a mostani pirosba borult utódpártiak kedvence, miért ne vállalnák nyíltan a régi mozgalmi bálványokat? Ezek a bolsevik kísértetek itt bolyonganak közöttünk, nem csupán a jeles aukciós házban. Miért csak azt lehet kimondani, hogy soha többé fasizmust? A Soha többé bolsevizmust! felszólítás miért nem hangozhat el sosem? A rezsim, amelynek bagatellizálják a sötétségét, lihegve szolgálta ki a nagy Szovjetuniót. De ki emlékszik arra, hogy a Kádár-kor zenitjén a Jégbüfé üvege mögött marcipánból mintázták meg Vlagyimir Iljicset? Az sem volt semmi, amikor a Luxus Áruház portálja pipacsvörös kombinék és bugyik orgiájával tisztelgett november 7. előtt. Azt pedig még régebbi annalesek örökítették meg, hogy az ötvenes években egy hentesbolt kirakatában zsírból készült Sztálin-mellszobor sarkallta nagyobb fogyasztásra a dolgozókat. Vagy emlegessük fel azt az esetet, amikor a bronzöntődében egy Lenin-szobor feje behorpadt és ezt úgy orvosolták, hogy a fejére fémsapkát húztak? Amikor leleplezték, ott állt a nagy ember – fején és a kezében is egy-egy tökfödővel. Egy vidéki városunkban az ülő pozitúrában ábrázolt Lenin társat kapott egy sietősen lépő szovjet katonában. Mivel az Iván-figura kezében valamit lobogtatott, innentől csak székelő Leninnek nevezték a főtér díszességét, akinek viszik a papírt. Azt mondjuk: mindez a vészterhes múlt, aminek az átvészelésében a magyar humor is segített. Ám ha az elmúlt két ciklus a demokrácia kivirágzása volt azok szerint, akik a polgári kabinetben a demokrácia elveszejtőit látják, akkor ez a múlt mégsem vált múlttá egészen. Hiszen ha az volt a jogállam, amikor a kormány könnygázfelhőbe burkolhatta a fővárost és nyugodtan összeverhette a lakosságot, akkor ezzel nem kevesebbet állítanak, mint hogy a Rákosi– Kádár-éra a demokrácia csimborasszója volt. Jó volna tehát, ha nemcsak az ízléstelen személyi kultuszos csicsaműtárgyaknak, hanem a bolsevik rémideológiának is végkiárusítást rendeznének. Olyat, amelyen minden ordas gondolat egyszer és mindenkorra kalapács alá kerülhet. De szó szerint!
És vigyék a sarlót is.