A szatmári síkon

Négy év múltával utaztunk el ismét az ország legtávolabbi sarkába. Akkor másfél tucatnyi szamosháti aprófalu középkori templomait jártuk és fényképeztük végig, most visszatértünk rendezni az adósságot. Kétszer meggondolja az ember, hogy autóba üljön, száztíz forinttal többe kerül egy liter benzin, mint 2007 májusában, a legtávolabbi meglátogatott település, Uszka 415 kilométerre van Budapesttől, harminccal messzebb, mint Krakkó. Sehogy sem akarunk megtanulni kicsik lenni…
Pedig menni kell: másik tucat műemlék templomocska már hét-nyolc évszázada várja türelemmel a híveit, az új és visszatérő látogatókat. Legalább olyan fontos azt is szemügyre venni, megtapasztalni, mi változott időközben ezen a történelem szaggatta végvidéken. A régi Szatmár vármegye területének 72 százaléka – lassan már egy évszázada – Romániához tartozik, a környék piacközpontjait, vásáros helyeit, vasúti csomópontjait elvágta Magyarországtól a trianoni határ. Hamarabb el lehetett jutni a MÁV vasútján Pestről Nagykárolyba, Szatmárra, Nagybányára, mint most a csengeri vagy a zajtai végállomásig – s még ezt a két szárnyvonalat is „szüneteltette” az előző, „takarékoskodó” kormány 2009 decemberétől. Az időközben meghosszabbodott autópálya közelebb hozta ugyan a „Nyíregyen túli” országrészt a fővároshoz, hétköznap azonban szinte csak teherautókat – többnyire külföldi rendszámú kamiont – látni az utakon. A Lengyelország és a Balkán közötti tranzitforgalom az itteni keskeny, helyközi útvonalakon zajlik, nem hihető, hogy ez bármi hasznot hozna az államnak, az utak igénybevételén, romlásán túl az itt élők biztonságáról, nyugalmáról nem is szólva. A szatmári emberek egyébiránt nyugodtak. Autóval nem járnak, nincs hová sietniük, alig van munkalehetőség a Tiszától keletre, ha valahová utazniuk kell, iskolába, kórházba, bíróságra, rokon temetésére, hál’ istennek újra jár a vonat Mátészalkára, Fehérgyarmatra és a megyeszékhelyre.
Akik nem hitték el – még annak a töklámpásfejű szakminiszternek sem, akinek „volt egy Magyarország nevű vállalkozása” –, hogy a magyar falu életképtelen, továbbra is a földből próbálnak megélni. Pénz, hitel és más segítség nélkül persze nem sokat lehet kezdeni, pályázni nem tud a paraszt, megfizethetetlenek az energia-, víz- és növényvédőszer-árak, szemben a felvásárlók és a multik arcpirító ajánlataival. Utunk során üdítő kivétel az a fiatal, falusi református lelkész, akinek a saját termésű káposztáját egy brassói román kereskedő viszi el évente és készpénzzel fizet; ottjártunkkor a szabolcsi gyümölcsöskertek fagykára volt a fő beszédtéma, elképzelhető a gazdák lelkesedése az agrártevékenység iránt.
Fehérgyarmat szállodájában, a Szamosban törzsvendégnek számítunk, 2007 tavasza után másodszor vettünk ki szobát. Az ár nem változott, a recepciós a pincéri teendőket is ellátja. A hatalmas étterem asztalai katonásan megterítve, a szalvéták úgy állnak a talpas poharakban, mint egy csehszlovák filmben. Csapolt sört nem tartanak, „még egy 25 literes hordóval sem tudunk eladni” – panaszolja a felszolgáló. Olyan déja vu érzésem támadt, mintha az 1980-as években járnánk Erdélyben, a gazdasági összeomlás idején, az ottani magyarok szégyenlős szomorúságának, önzetlen kedvességének szép emlékeivel. Abban is hasonló a helyzet, hogy ekkora pusztítást, békeidőben, Ceausescun kívül csak a mi „szocialista” politikusaink – és a liberális ötletadóik – tudtak véghezvinni a vidék életében. Mintha valami háború sújtotta tájon járnánk, amelyet kegyetlenül megtépáztak, megsarcoltak, és még nem kapott életmagra. Az emberek reménykednek, tettre készek, segítők, de leszámoltak az illúzióikkal. Csupán a munkakezdéshez, az élethez várnak némi támogatást, a többi az ő dolguk. Mint épp háromszáz esztendeje itt a szatmári síkon, amikor a föld népe belefáradt a katonáskodásba, a labanccal vívott több évtizedes háborúba. Az 1711 utáni időszakban felvirágzott Magyarország.