Az elmúlás elfogadásáról

Dezső Andrea Szatmárnémetiben született, Budapesten, az Iparművészeti Egyetemen diplomázott, 1997 óta azonban New Yorkban él. Sokrétű művész: hímez, animációkat, szobrokat készít, illusztrátorként tevékenykedik, kísérleti animációt tanít a Maryland Institute College of Art egyetemen, a New York-i metró felkérésére köztéri alkotásokat hoz létre. Itthon kevesen ismerik munkásságát. A Csimota Kiadó gondozásában tavaly ősszel jelent meg Mamuska című képeskönyve Szabó T. Anna fordításában. Ennek kapcsán járt Budapesten a művésznő.

Több szempontból is különleges a Mamuska. A főszereplő kislány nagymamájához kapcsolódó igaz és kitalált történeteket idéz fel az édesanyjának, és nagymamája halálát is elmeséli. Pedig az elmúlás tabutémának számít a gyerekkönyvek esetében. Képi világa sem éppen jellemző a gyerekkönyvekre: grafittechnikával készült fekete-fehér rajzok jelenítik meg a kislány emlékképeit.
– A Mamuska első fejezete, az Árvíz eredetileg egy önéletrajzi novella, A számok (The Numbers), része volt, amely a McSweeney’s irodalmi antológiában jelent meg. Nagyon erősen élt bennem az kép, amikor a nagymamámmal együtt bámultuk a házunkból az 1970-es szatmári árvizet. Ez volt a kiindulópont. A Mamuska a gyerekkori emlékeimből született meg: arról a korról csak fekete-fehér fotográfiákat, emlékképeket őrzök magamban. Ezért ragaszkodtam a fekete-fehér rajzokhoz. A Mamuska az elmúlás elfogadásáról is szól. A szülők azt gondolják, hogy a gyerekeket mindig védeni kell a számukra nehéz témáktól. Azt gondolják, hogy vidám, színes dolgokkal kerülhetnek csak kapcsolatba. Pedig ez nem igaz. Ha a gyerek állandóan csak felhőtlen dolgokkal szembesül, akkor egy-egy trauma, nehéz helyzet végtelenül elbizonytalaníthatja őket. A Mamuska fogadtatása viszont engem igazol: olyan gyerekek is szívesen a kezükbe veszik, akik a harsány, túlságosan gyerekes dolgokhoz vannak szokva.
– Itthon nemigen ismerik a munkáit, Amerikában viszont foglalkoztatott művésznek számít. Milyen művészként aposztrofálja magát?
– Több típusú médiumban dolgozom: hímzéseket, animációkat, szobrokat, illusztrációkat készítek, rengeteg alagútkönyv-technikára épülő papírmunkám van. Az utóbbi időben azonban egyre több köztéri munkát alkottam. A New York-i metróhálózat nagy figyelmet fordít a köz-
téri művészet népszerűsítésére, mindegyik metróállomás kiállítóhelyként is funkcionál. A Közösségi kert című mozaikomon óriás méretű gyümölcsök és rovarok lepték el a falat. Megváltoznak az arányok, az emberek eltörpülnek a természet mellett. Csináltam már poszterekből kiállítást a metrókocsikban, de most épp a brooklyni metróállomáson dolgozom, ahol rozsdamentes acélból tervezek egy szoborszerű korlátrendszert.
– Van egy különleges, kultúrtörténeti jelentőséggel bíró hímzéssorozata, amelyben az édesanyjától kapott életbölcsességeket örökíti meg folyamatosan.
– Szatmárnémeti, ahol felnőttem, nagyon zárt társadalom volt. Utazni nem lehetett, a cenzúra által meghatározva éltünk. Az emberek olyan dolgokat hittek, amit más nemzetek nem feltétlenül, de senki nem cáfolta meg ezeket. Például ha zsírosat eszel kenyér nélkül, akkor megcsömörlesz. Kulturális antropológiai szempontból is nagyon érdekes, hogyan reagálnak az emberek ezekre a szövegekre. A magyarok ismerik, hiszik ezeket, míg például az amerikaiak soha nem is hallottak ilyen tanácsokat. Így kezdett el érdekelni, hogy mennyire relatív az igazság, hogy az, amit valahol abszolút igazságként fognak föl, azt máshol babonaként kezelik. Nemcsak az erdélyi társadalom által elfogadott gondolatokat, hanem a családomon belül vallott igazságokat is elkezdtem kutatni, azt, hogy anyám miként is teremtette meg saját mitológiánkat. Mi szentül hittünk benne, ha a vekni kenyeret fordítva tesszük le, valaki meghal a családban. A társadalmat érintő egészségügyi tanácsokat, párválasztási útmutatásokat és az édesanyámhoz köthető magvas gondolatokat zsebkendőkön hímeztem ki. A hímzés technikája és a gondolatok is szimbolikusak. A nők nemcsak a női munkákat örökítik át generációról generációra, de a világról vallott nézeteiket, tudásukat is.
– Munkái vizuálisan nagyon egységesek. Milyen gondolati ihletések alapján áll össze ez furcsa-szép világ?
– Van egy tornászruhás figurám, aki szinte mindig megjelenik a munkáimban. Amikor gyerek voltam, nem nagyon volt kire felnézni. Akkoriban az olimpikon Nadia Comaneci átlagos kinézetű lányként óriási sikereket ért el, és reményt adott minden fiatalnak. Meghatározó kép bennem, ahogy a tornaruhájában repült. Sokat rajzolok asztronautákat is: gyerekkoromban dúlt a hidegháborús űrhajsza – az űrhajósok ikonikus figurákká lettek. De szürrealisztikus, folklorisztikus elemeket is szívesen használok, a narratív és a naiv festmények is inspirálnak.