(hol a boldogság )

Én nem tudom, igaza van-e annak az amerikai kutatónak, aki azt állítja, hogy az emberek hetven-nyolcvan éves korukban a legboldogabbak. Erre mit mondhatnék mást: embere válogatja. Petőfi szerint arra a kérdésre: „Hol a boldogság mostanában”, egyszerű a válasz: „Barátságos, meleg szobában”. Nyáron, negyvenfokos hőségben ezt is kétségbe kell vonnunk. Induljunk ki abból, hogy a boldogság illékony fogalom. Ugyanis csak akkor tekinthetjük valóságosnak, ha végleges, más szóval: örök.
Van boldog gyermekkor, boldog szerelem és boldog házasság. Erről leginkább akkor szoktunk beszélni, ha a házasság során egyik vagy másik fél elhalálozik. Egy olimpiai vagy wimbledoni győzelem örömnek tekinthető inkább, mint boldogságnak. A bajnok mámorában azt mondja: életemben nem voltam ilyen boldog, de aztán még hosszú-hosszú évek jönnek, s az egyszer volt diadal vigasszá változik.
De visszatérve az öregekhez: az amerikai kutató nyilván nem Magyarországon vizsgálódott, mivel akkor más eredményre jutott volna. Egyrészt kevés olyan személy van itt, aki megéli a hetven-nyolcvan esztendőt, s e kevesek között is csak nagy buzgalommal fedezhető fel a boldogság. Egyes vélemények szerint a „szép korú” ember második gyermekkorát éli, s így, mint fentebb utaltam rá, valóban boldog lehet. Arany Jánosnak van egy szép mondása: „Ősszel a falevelek visszahullanak a gyökerekhez”. Ez nem az Alzheimer-kór szimbolikus leírása, sokkal inkább azt jelenti, hogy életünk vége felé szívesen idézzük fel gyermekkorunk szép emlékeit, s azonosulunk egykor volt önmagunkkal. Persze ez nem elég a boldogsághoz.
Talán a szerelem az, amelynek virágzó ágára szívesen száll le a kék madár? Annyi biztos, hogy a szerelem nem azonos a szeretettel. A szeretet huzamos, fáradhatatlan, alázatos. A földi szerelemnek, legyen bár „hideg” vagy „meleg”, mindig velejárója a szex, ami egyúttal korunk legdivatosabb és legvitatottabb jelensége is. Úgy vesz bennünket körül, mint a levegő; a szex megkerülhetetlen. Korunk leghatékonyabb hajtóműve, a reklám, a divat, az üzleti élet motorja. Tehát az élet része, ösztönzője és teremtő egyben, de a boldogsághoz csak akkor van köze, ha az ösztönt kitartó szeretetté szublimálja.
A boldognak vélt ember általában jól érzi magát; vesegörcs közben senki sem úszik a boldogságban. A fájdalmas boldogsághoz személyes elhatározás, lelki meggyőződés kell, hit, csakis így lehettek a vértanúk lángok között vagy oroszlánok elé vetve is boldogok.
Ezüstkor, indián nyár, békés alkonyat, így reklámozzuk az élet utolsó szakaszát, ami bizony esetenként tele van betegséggel, fájdalommal, gyengeséggel. A „vén trotty” kifejezés például nem túl hízelgő. Mindaz, ami a hajlott korral jár, azzal együtt, amit az amerikai kutató a hetven–nyolcvan év közöttiek életérzéseiről állított, rám is vonatkozik. Aranyra hivatkozva: mint ősszel a levelek, viszsza-visszahullok ugyan a gyökerekhez, gyermekkorom fel-felrémlik bennem, de azt hiszem, soha életemben nem ért annyi jó és erős érzés (tele aggodalommal és szeretettel), mint mostanában. Nem tudom, ezt az állapotot minek nevezzem, annyi biztos: egy pontra irányul minden figyelmem, s egy dolog köti le az érdeklődésemet: az, amit unokáim iránt érzek.
Egy fényes tavaszi napon megnéztük a dinókat a Természettudományi Múzeumban. A mesék birodalmában jártunk, unokám mindvégig fogta és szorította a kezemet. Soha ilyen áldás nem ért. Ha ránézek, talán magamat látom benne, tovatűnt gyermeki boldogságomat? Dehogy. Olyan ő, mint egy kristálytükör, szeméből visszaragyog rám az, amit iránta érzek: a szeretet. Hogy van-e ennél nagyobb megtiszteltetés, én nem tudom…