Köznapló

Május 14., szombat
Európa évente rendez dalfesztivált. Húsz-egynéhány ország énekesei, együttesei zengik táncosokkal vagy azok nélkül, vakító fények közepette, ki-ki amit tud. Ott volt Düsseldorfban mindenki, a képernyőkre, mint hírlik, 150 millió szempár szegeződött, szóval nagyszabású volt az egész. Én csupán annyit jegyeznék meg: ha ekkora a felhajtás, összeüthettek volna jobb dalokat is, akik erre szerződtek.
Mondhatjuk persze, Schubertnek sem sikerült minden dala, de azért én biztos vagyok benne, hogy Wolf Katinak jobbat írt volna, mint amivel kirukkolt. Mert az finoman szólva is csak középkategóriás volt, s akik azt remélték, győzelemre viheti produkcióját, a szívükre hallgattak, márpedig a fülükre kellett volna.
No de, nem ezért kezdtem bele a dalfesztivál emlegetésébe. A szőke Wolf Katinál jobban megragadott az a fél perc, mikor az egész kontinens egy magyar hajadonra figyelt. A pontozók ugyanis messziről voksoltak. A spanyolok Madridból, az olaszok Rómából, az osztrákok Bécsből, és így tovább – szóval mi következtünk.
Egész addig az értékelő hölgyek, urak – kitűnően fésült-vasalt társaság – pompás kedéllyel, finom derűvel képviselték hazájukat. Kedvesek voltak, ötletesek, udvariasak: csaknem mind dicsérte a düsseldorfi rendezést. A mi lányunkat meglephette, hogy a többiekből szinte árad a kedély. Hogy stílusuk van. Mert neki nem volt. De hogyan lett volna, mikor itthon máshoz szokott? Ezért lett tétova, unalmas és fakó. Elsorolta, kinek hány pontot ad, és kész. Csaknem felkiáltottam: „Lelkem, ne így! Te engem képviselsz!”
Ha hallja is, aligha érti, mivel van bajom. Hiába mondanám neki, hogy a szórakoztatás – s nem csak a szórakoztatás – fórumairól a kedvességet kiűzte a nyegle jópofaság és olcsó eredetieskedés.
Aczél Endre a Népszabadságban fájdalmas hangon kesereg. Nem érti, ma miért nem azok számítanak mértékadónak a médiában, akik az évek során megtanulták a szakmát. Miért azok vannak a „spiccen”, és terjesztenek egyfajta „stílust”, akiknek a nevét sem hallotta? Hogyhogy ezek mind a bulvársajtó és a kereskedelmi tévék emberei? Máshol nem így van.
Jó, de akkor Aczél miért hallgat arról, mikor és mivel kezdődött mindez? Hogy a kilencvenes évek elején a „sereges senkik” mintegy vezényszóra tehettek gúny tárgyává tekintélyes, nagy tudású embereket. Olyanokon köszörülte tollát a liberális sajtóelit, mint Andrásfalvy Bertalan. Kikezdték a makulátlan építészt, Makovecz Imrét.
Ez volt a kezdő felütés, Bandi! És sok más mellett ilyesmik miatt vástak el az érintkezési normák. Az arcok játéka. A gesztusok. Mindaz, amit viselkedésnek mondunk. Düsseldorfi előadónkból éppúgy hiányzott a bizalmat gerjesztő kedély, mint az értékelő hajadonból, és talán ez is belejátszott abba, miért lett Wolf Katalin a huszonöt résztvevőből csak a huszonkettedik.
Hírünk a világban nem azért rossz, amit a szocialisták terjesztenek, hogy a kormány, a médiatörvény meg az új alkotmány, s úgy egyáltalán, ezek a kétharmadosok… Marhaság. (Ebből is kitetszik a gyengeségük, a tehetetlenségük meg némi sunyiság.)
Hétköznapjainkban keresendő az ok. Hiányzik a kölcsönösség, amelynek alapja a másik tisztelete. A volt miniszterelnök amiatt veszítette el milliók rokonszenvét, mert többször is közönségesen viselkedett. Általa és az övéi által terjedt el a nézet, hogy a sikerhez elég a látszat.
Nem elég. Munka kell és a mindenkiből előhívható tehetség; ahol e kettő megvan, oda szívesen társul harmadikként a szerencse. Így és általuk terebélyesedhet ki az a bizalom, amely nélkül sehol nem érezheti jól magát az ember. Még egy dalfesztivál közvetítését nézve sem.

Május 15., vasárnap
Látták annak idején a Csengetett, Mylordot? Egy-egy tévécsatornán még ma is felbukkan. Készítői egy angol arisztokrata család mindennapjai elé tettek görbe tükröt, olyan tehetséggel, hogy az ember csaknem kiesett a nadrágjából a nevetéstől.
A sorozat egyik szereplője, Teddy Meldrum csakis mosószappanszagú cselédlányok iránt érzett gerjedelmet, ami néha kínos helyzetbe hozta. Bátyja, a lord orvoshoz küldte, mert nem járja, hogy öccse egyre-másra blamálja a Meldrum nevet.
Azt hinné az ember, hogy ilyesmit már csak folytatásos tévéjátékokban látni. De nem. A Nemzetközi Valutaalap első embere is hasonló vonzalmat érezhet a mosószappanszagúak iránt. Ebbéli vágya oly hevesen tört rá a minap, hogy egy New York-i szállodában meg akarta erőszakolni a szobalányt.
A nagy hatalmú férfiú ing és gatya nélkül kergette a sikoltozó fehérnépet, s fegyverként fogta rá szerszámát. Ez előrevetíti, hogy bízhatnak benne a szocialisták. Strauss-Kahn az ő jelöltjük lenne a következő választáson. Neki kellene kipöckölni az elnöki székből Sarkozyt, és az eset a szállodában arra utal, hogy az IMF-elnök kemény fickó: számíthat rá a francia hadsereg s azon belül a tüzérség.
Nem a levegőbe beszélek. Strauss-Kahn korábbi afférja is ezt bizonyítja. Egykori beosztottjára, a közgazdász Nagy Piroskára is „fegyvert fogott”, s az IMF nehezen tudta kimosni elnökének letolt nadrágját.
Szépen vagyunk mi ezzel az úgynevezett Nyugattal…
Nem Strauss-Kahn ugyanis az egyetlen politikus, akiből mindegyre előtör ez a fajta gerjedelem. Paul Wolfowitznak (ő jelent meg lyukas fuszekliben egy isztambuli mecsetben) Shaha Riza miatt kellett távoznia a Világbank elnöki székéből. A vastag ajkú arab szépség évi 200 ezer dollárt kért és kapott szolgálataiért – ezek miféleségéről csak találgatunk.
Vagy ott volt a zsidó államelnök. Micsoda felhajtással fogadták nálunk… Mintha a Jóisten érkezett volna Pestre. Eltelt pár hónap, és kiderült, az oly nagyon őrzött Móse Kacav egy szállóban kergetett meg valakit. Az ember első gondolata, hogy annak is mosószappanszaga volt. Az elnök akciója „sikerrel” zárult, bíróság elé kellett állnia, talán elítélik, de ez nem olyan biztos.
Strauss-Kahn is megúszta egyszer, ezek így szokták. Vajon miért tör ki belőlük a szexuális kiválasztottság érzése olyankor, amikor csúcsra járathatják hatalmukat? Vagy épp akkor fokozódik bennük az ebbéli tetterő? Másként talán már nem is képesek?
De mi a fenéért foglalkozom én ezekkel a sötét csirkefogókkal? Nem arról kellene inkább szólni, hogy Kobzos Kiss Tamás, akit úgy szeretek, Liszt-díjat kapott? No, majd legközelebb.

Május 17., kedd
Visszafelé forog a Föld. Legalábbis nem arra, amerre kéne. A hibát ne abban keresse az ember, aki mozgatja a mindenséget. Isten természete, amiként a bölcseké: a szemlélődés, és alighanem azt látja ő is, amit még számosan, hogy mit sem ér ez a mai demokrácia. Az is gyanússá teszi, hogy Churchill-lel kezdve mindig a legnagyobb mocskok takaróztak vele.
Hajnalban térképre rajzoltam Csontváry útjait, hogy megbizonyosodjam afelől, amit régóta gyanítok. Hogy a festő hiába hallana égi hangot, hiába volna benne hit, elhatározás, hiába olvasná Smiles Önsegélyében, hogy Tiziano hét éven át szinte mindennap dolgozott egyik képén, Az utolsó vacsorán – a jelenkor nem engedné kifejlődni a gácsi patikusból azt a festőt, akit úgy csodálunk.
Nézem útjait Selmecbányától Mostarig, a libanoni cédrusoktól egészen Marokkóig. Ugyan, ma végigjárhatná-e őket? Elképzelem a megszállott művészt, akit magyarként kizárólag egy jóslat beteljesítése érdekel, hogy túlszárnyalja Raffaellót, s aki útja során hirtelen beleütközik valamelyik balkáni határba. Egy goromba katona érthetetlen kérdéseket tesz fel: van-e vízuma, mit akar Jajcéban, festékestubusai nem tartalmaznak-e robbanószert, és a legfontosabb: ad-e egy karton cigarettát? Mert ha nem, a nap fogja kiégetni a szemét, ugyanis nem engedi tovább.
S ez még hagyján… De mi lesz, ha Izrael határához ér? Elképzelhető-e, hogy odaengedik festeni a siratófalhoz, és ha valami okból mégis, nem ordítják-e fülébe a fanatikusok, látva a vásznon a hatvanhét zsidó figurát, hogy „maga mocskos antiszemita”? Vagy egy technikai kérdés, amely 1904-ben a legtermészetesebb volt: lehet-e távirati úton hatalmas méretű vásznakat a helyszínre rendelni?
Minden kérdésre nem, nem és újra csak nem a válasz. Maradjunk hát annyiban, ma hiába születne Csontváryhoz hasonló tehetség. Az válna belőle, ami annyi sok félúton megrekedt művészből: alkohollal átitatott csodabogár. Kocsmapultra könyökölve hirdetné: titkos társaságok tették tönkre a világot, ahogy egykor Csontváry írta. Ilyen és hasonló mondatai miatt sistergett elő Bernáth Aurél és Pilinszky máskor hűvös ajkai közül a feltüzesedett szó: „elmebeteg”. Ráégették, mint marhára a billogot.
Holott az idő múlásával nyilvánvaló, hogy tisztábban látott, mint korának legtöbb jelese. Ő hitelesíti azt, hogy nem arra kell figyelni, amit a többség mond, hanem amit a tisztán látó kevesek. A demokráciára esküdözők e tételtől hideglelést kapnak, de nem kell odafigyelni rájuk. A történelem s főleg a művészet története igazolja: mindig így volt, és valószínűleg így is marad.

Május 19., csütörtök
Hétvégére gyönyörű időt jósolt a meteorológus. Menjenek ki a szabadba! Olyan helyre, ahol nyílik az akác. Fenn kék az ég, lenn zöld a fű, s köztük ott fehérlik a millió virág. Illata édes, a méhek szinte megszédülnek tőle. Május van, életszag, tavaszünnep. Erről írt zenét Sztravinszkij, és erre táncolt boldog odaadással Béjart társulata. Náluk csak Manet volt mámorosabb. Van egy képe, biztosan ismerik: Reggeli a szabadban. Gyönyörű, izgató és követésre csábító.