Kudarc

Nagy dolgokat vittünk véghez az utóbbi több mint három évben – írta tegnapi lemondólevelében Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap szexbotrányba keveredett, jelenleg börtönben ülő volt vezérigazgatója. Függetlenül attól, hogy a bíróság bűnösnek vagy ártatlannak találja majd, DSK fenti állításával azért vitatkoznánk.
A nemzetközi pénzügyi szuperhatalom ugyanis 1944-es alapítása óta most került a legmesszebbre az eredetileg jó szándékkal megfogalmazott kezdeti céljaitól. A második világháború utáni pénzügyi rendszer újjáépítésen túl az IMF-et Bretton Woodsban azért hozták létre, hogy őrizze és segítse a globális pénzügyi rendszer egyensúlyát, az egyes tagállamok fizetőképességének fenntartását, valamint az árfolyamrendszerek stabilitását.
Az ehhez javasolt neoliberális gazdaságpolitika azonban csődöt mondott. A valutaalap receptje a gazdasági nacionalizmus háttérbe szorítása, a piacok megnyitása, a tőke, az áruk és a szolgáltatások korlátlan áramlásának biztosítása lett volna. A minél kisebb államba, a privatizáció mindenható erejébe és a piac önszabályozásába vetett hit azonban végzetesnek bizonyult.
Az IMF elmúlt közel hét évtizedének mérlege lesújtó. Miközben végig az amerikai érdekeket szolgálták, a legfőbb küldetésüket nem sikerült teljesíteni. A 2008-as globális pénzügyi válság előjelei elkerülték a valutaalap figyelmét, ezt DSK a maga részéről tavaly egy bocsánatkéréssel elintézte, mondván, tényleg nem vették észre időben a közeledő pénzügyi vészhelyzetet. Vagyis az IMF megannyi stabilitási jelentése, több száz hivatalnokuk aprólékos kutatómunkája, közgazdászcsapataik előrejelzése mind-mind tévedett. A 20 ezermilliárd dolláros tőzsdei zuhanást, az azt megelőző spekulációs hullámot, az értékpapírok innovációs forradalmát, az ingatlanbuborékokat, a fedezetlen hiteleket és a bankok felelőtlen hitelezését épp az a globális szervezet nem vette észre, amelynek elvileg a pénzügyi stabilitás felett kellett volna őrködnie.
Ami pedig az árfolyamok stabilitásának megőrzését illeti: paradox módon szinte ugyanazt az egyensúlytalanságot sikerült mára újra előállítani, amelynek legyőzésére annak idején létrehozták a szervezetet. A valuták versenye mára szabályos árfolyamháborúhoz vezetett, amelyben az exportpiacokért küzdő nagyhatalmak minden eszközt megragadnak, hogy leértékeljék saját fizetőeszközüket, így garantálva versenyképesebb árakat.
Végül az egyes országok fizetőképességének megőrzéséről. A valutaalap a megelőzés helyett szinte mindenhol későn avatkozott be, a hiteleik fejében kikövetelt feltételeik pedig a legtöbb „megsegített” országban szinte csak kárt okoztak. Chile volt a valutaalap által istenített liberalizmus kísérleti állama: az 1973-as puccs után az állam minden fontos szerepből kivonult, az oktatástól az egészségügyig, a közvagyont privatizálták, és a magántőkét vonták be az állami feladatok elvégzéséhez. A liberalizmus modellállama végül véres diktatúrává nőtte ki magát. A következő látványos kudarc Argentína volt, amely 2000-ben kénytelen volt államcsődbe menekülni a sok jó IMF-tanács betartása után. Az értéktelenné vált úgynevezett tangókötvényeken nyugdíjasok milliói veszítették el öregségükre félretett pénzüket, Argentína pedig lelépett a valutaalap útjáról. Jelenleg Görögországon a sor, ahol az IMF javasolta megszorításokat a lakosság nem fogadja el, mert már az eddigiek is még mélyebb válságba taszították az országot.
Magyarország ma a valutaalap egyik legnagyobb adósa Ukrajna, Románia, Pakisztán és a csőd szélén álló Görögország mellett.
Sokáig tart még, mire ismét lakat kerül a valutaalap budapesti irodájának ajtajára: az első Orbán-kabinet 1999-ben egyszer ezt már megtette.