Rongyrázás és áhítat

KÉPERNYŐ

Az elmúlt hét végét két tömegrendezvény uralta az elektronikus médiában, és ezek mellett még az is eltörpülni látszott, hogy több csatorna is felelevenítette az egyik utolsó hollywoodi angyal, Julia Roberts legjobb pillanatait. Pedig egy alkalmasabb időpontban elmerenghettünk volna azon a korántsem érdektelen problémakörön, hogy a kilencvenes években egy egyszerű farmer, bőrdzseki, hosszú vörös haj háromszög milyen hatással volt a tömegkultúrára, és hogy mostanában pedig miért az a pálya, hogy elrondítják a nőket ruhával, sminkkel, frizurával. Most viszont mindez háttérbe szorult az „álomesküvő” és a boldoggá avatás mögé, oda, ahol a bronz is szépen csillog.
A két meditációs bázis ugyanakkor számos kérdést vetett fel, amelyeken érdemes elidőzni. Az egyikhez úgy nagyjából semmi közöm, mégis nehéz kivonnom magam a hatása alól, ha már a csapból is folyik – a brit királyi család utoljára akkor vonta magára enynyire a figyelmet, amikor Lady Diana különös körülmények között eltűnt az alagútban. A másikhoz annál több, hiszen II. János Pál, valljuk be most már némi rálátással, a XX. század egyik legnagyobb hatású alakja volt a kettőből. Nézzük hát magát az üzenetet, hiszen a cél, a tömeg tájékoztatása mégis-csak ennek közvetítése lenne. Van egyfelől egy földi birodalom hájpolása, mondjuk az ópiumtól Drezdáig terjedően, és egy másik távirat, amiben az áll, hogy ne féljetek. Vagy hogy ha ez nem lenne elég világos, akkor egy William Blake-től Jim Morrisonig terjedő metafora az ajtókról és a kapukról. Nyissátok ki őket. Krisztus előtt.
Egy Bentley tényleg jól néz ki, amíg fel nem robbantják, majdnem olyan jól, mint Kate (Katalin) Middleton. A pontos titulusokhoz minimum egy ilyenkor televíziós turnéba bonyolódó etikettszakértő szükséges, de még akkor is előfordulhatnak hibák Walesszel és a duke-okkal kapcsolatban. A jazz persze egyszerűbb, ott van Ellington. A másik nagy eseménynek is akadtak szakértői, a Duna Televízión például Vértesaljai László jezsuita szerzetes. Őt először a vatikáni rádió magyar nyelvű adásában fogtam be magamnak, és egyáltalán nem találtam véletlenszerűnek, hogy a gyurcsányi keretlegények is megtalálták 2006 októberében. Az ő gondolatai alighanem autentikusabbak a továbbiakban a nagy pápával kapcsolatban, válaszszuk hát a könnyebb utat. Minden üldözött magára ismerhetett benne. Univerzális tisztelet övezte. Az emberre úgy tekintett, mint Isten társára. Egyformán kritizálta a kommunizmust és a kapitalizmust, hiszen mindkettő erőszakot tesz az emberen.
Ha valakit ez a szertartás akár képernyőn keresztül is nem vitt el a csoda irányába, felekezeti hovatartozástól függetlenül, nagy bajban lesz. Nem a pokol várja, csak az elégedetlenség. Pedig ez csak az első lépcső volt. Sancto subito. Most, rögtön és mindörökké. És ha lehet, akkor Ennio Morricone zenéjétől kisérve. Van pápánk, van popunk.
(Királyi esküvő, London; II. János Pál boldoggá avatása, Róma – televíziós közvetítések.)