Bohócforradalom a gyásznapon

Ha munkába sietvén körülnézel a tömött villamoson, biztos lehetsz abban, hogy száz esztendő múltán senki sem fog élni azok közül, akiket látsz. Szép, rezignált gondolat, bőven méri az időt. Jó lenne emlékezni, kitől hallottam. Akkor jutott eszembe legutóbb, amikor az 1988. június 16-i tüntetés archív fotóit böngésztem. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy azok a rendőrök, akik Tamás Gáspár Miklóst ütlegelték akkoriban a képek tanúsága szerint, és azok, akik a TGM segítségére siető Orbán Viktort nyomták a kék-fehér Ladához, közben gumibotot szorítva a torkának; nos, azok a rendőrök ma már bizonyosan jól megérdemelt nyugdíjukat élvezik. Mindannyian. Mint ahogy nyugdíjasok már az akkori tüntetők közt elvegyülő titkosrendőrök és a tüntetésről besúgó civilek tartótisztjei is. Eltelt ugyanis huszonhárom év, és nem sok rendvédelmi dolgozó munkálkodik ennél többet életében. Hiába volt tejfölös szájú suhanc akkoron, ma már bizton nyújtóztathatja ki lábát a karosszékében. Hiszen rendvédelmi volt. Különleges állampolgár. A kommunista rendszer hű kiszolgálója. Tűzön, vízen, tüntetőkön át. Ezért kapta cserébe a korengedményes nyugdíjat. Így szerezte azt a jogot, amihez most körömszakadtáig ragaszkodik.
Tévedés ne essék, a rendvédelmiek többsége nem titkosrendőr, nem tartótiszt volt. Rendvédelmi az a nyomozó is, aki valós bűnt, valódi bűnösöket üldözött pályája során, és a tűzoltó, aki emberek életét mentette. Tisztességes, kemény munkát végeztek és végeznek ma is az egész társadalom javára. Köszönet jár érte.
Köszönet igen, korengedményes nyugdíj azonban talán mégsem. (Egyébként csendesen megkérdezném: jól érzi-e vajon magát egy ereje teljében lévő nyomozó, aki bűnözők helyett, igaz, jó pénzért, magánnyomozóként félrelépő aszszonykákat követ?)
Ki kell mondani végre, hogy a rendvédelmi dolgozók korengedményes nyugdíját akkor is meg kellene szüntetni, ha nem lenne gazdasági válság, ha csordultig volna az államkaszsza. Mert igazolhatatlan, s ennélfogva erkölcstelen. Egy demokráciában nincs, nem is lehet szükség arra, hogy ilyetén kiváltságokkal vásárolja meg az állam a rend őreit. Nyugat-Európában sem kapnak két-három évnél több korkedvezményt a rendvédelmi dolgozók. Vajon miért éppen június 16-ra hirdetett tüntetést Kónya Péter rendvédelmi és Árok Kornél tűzoltó érdekvédelmi vezető. A véletlen egybeesés kizárható. Magyarországon jószerivel mindenki tudja, hogy Nagy Imrének és mártírtársainak kivégzésére emlékezünk ezen a napon. (Csak a tényszerűség kedvéért jegyzem meg, hogy a hóhérok is korkedvezményes nyugdíjban részesültek szörnyű munkájukért.) Ha pedig nem véletlen az időpont megválasztása (és nem lehet az), akkor provokáció. Politikai provokáció, egészen pontosan. Az ünnepek és emléknapok állásfoglalásra késztetik (néha kényszerítik is) az embereket. Még ma is politikai hitvallásnak számít, ha valaki kokárdát tűz ki szíve fölé március 15-én. Szomorú, hogy így van, de tény. Június 16-a gyásznap nemzetünk számára. Ártatlanul kivégzett mártírjainkat gyászoljuk, a jeltelen sírba elkapart áldozatokat. Nemcsak rájuk emlékezünk azonban, hanem a Kisfogház udvarára is, a bitókra és a hóhérokra, a kínzólegényekre. Akik soha nem kapták meg büntetésüket.
Kiáltó szimbólumok ezek. Arról van szó, hogy a Kónya– Árok páros azért a jogért szervez tüntetést Nagy Imre kivégzésének napjára, amely jogot (mások mellett) a miniszterelnök hóhérai szereztek-szolgáltak meg.
Ez az emléknap meggyalázása. Sőt, annál is rosszabb. A Népszabadság Háború címmel tett közzé egy fenyegető cikkecskét a rendvédelmiek ügyével kapcsolatban. A fent említett Kónya Péter azt nyilatkozta az ATV-ben, hogy „szabadcsapatok alakulhatnak a rendvédelmi dolgozók részvételével”, amelyeket az érdekképviseletek, úgymond „már nem tudnak kordában tartani”. Nos, ez vagy hadüzenet, vagy bohóctréfa.
Ha az előbbi, akkor az alkotmányos rend megdöntésének kísérletéről van szó, a félreértések elkerülése végett. Ha rendvédelmi volnék (vagy más szakszervezet tagja, akit szintén nagy szeretettel várnak a szervezők), nem mennék tüntetni június 16-án. Nem szívesen venném fel az előretolt gyalog hálátlan szerepét egy távlataiban kiszámíthatatlan politikai sakkjátszmában.

A szerző újságíró