Egy teve mosolya

Akkor már huszonöt perce bandukoltunk együtt hárman – én, a teve és Ahmed – a gízai piramisok lábánál, s hiába ismételgettem, hogy „no business, no business!”, az elszánt egyiptomi kereskedő nem tágított. Nem akarta elfogadni semmiképp, hogy eszem ágában sincsen megkerülni Michael Jackson nevű dromedárján Kheopsz fáraó Kr. e. 2600 körül épült sírját.
Pedig elszántságomat acélkeménységűvé kovácsolta, hogy a buszunktól a jegypénztárig, azaz tizenöt méter megtétele alatt már leráztam egy bólogató plüsstevéket kínáló férfit, egy riksást és egy csak akkor, csak ott, csak nekem egyiptomi isteneket mintázó agyagkészletét százhúsz euróért kínáló kereskedőt.
Igaz, egy nappal korábban az alabástromműhelyben egy élénk tekintetű arab már kifogott rajtam. Básztet, az öröm, zene és élvezetek macska alakú istennőjének foszforeszkáló mását akartam megvenni, de mire kiléptem, tíz darab apró szkarabeuszbogárral és négy agyaggyöngyökből szőtt nyaklánccal lettem gazdagabb.
Életemben először jártam Egyiptomban. A Nílus völgyéről szerzett tudásom jelentős részét korábban az iskolai tankönyvek oldalairól, a CNN tudósításaiból s a nemrég elhunyt Liz Taylor főszereplésével készült, 1963-as Kleopátra című filmből szereztem. De sem a történelmi film, sem a távolból érkező tudósítások nem érzékeltették azt a kétségbeesést, amellyel négy hónappal az egyiptomi forradalom után az amúgy védett turisták is szembesülhetnek az országban: a felfordulás valóságos csapás volt a szuvenírárusok népes hadára, hiszen a belpolitikai feszültségektől tartva több mint négy hónapon át gyakorlatilag elkerülték a külföldiek az országot. Tartózkodásukkal állami szinten havi egymilliárd dolláros kiesést okozva az afrikai országnak.
Becslések szerint Egyiptomban legálisan mintegy négymillióan dolgoznak az idegenforgalmi szektorban. Az átmeneti kormány – az Egyiptomi Idegenforgalmi Minisztérium nyilatkozata alapján – a szállodákat és a turisztikai irodákat kárpótolta a forgalomcsökkenés miatt elszenvedett veszteségeikért, s központilag tiltotta meg, hogy beosztottjaiktól búcsút vegyenek a pangó hotelek és éttermek főnökei. A Michael Jacksont vezető Ahmedet és társait azonban ez aligha vigasztalja.
A Szphinx közelében egy hatéves kisfiú próbálta eladni nekünk igen kopott képeslapjait. Korához képest olyan komoly tekintettel kínálta a holmit fél órán át, hogy egyik újságíró kollégám megsajnálta. Néhány brit fontot nyújtott a gyerek felé, aki azonban visszahőkölt, és ismételgette: „Six dollar! Six dollar!”
– Nem kellenek a képeslapok! – válaszolta a kolléga, és ismét kinyújtotta a kezét az apróval, de a kiskorú árus úgy érezte, előnytelen üzletre csábítják, így ismét nyomatékosította, hogy hat dollárnál kevesebbért a „no business” helyzete áll fenn.
A busz felé menet magyarul beszélő idegenvezetőnk bocsánatkérések közepette magyarázta: az árusok korábban nem voltak ilyen erőszakosak, de meg kell érteni, hogy kétségbeesettek. Ahogy kigördültünk a kapun, a jármű ablaka előtt egy kamasz fiú mutogatta: portékája nincsen, csak éhes, és enni kér.
Néhány nappal később Lukszor felé haladtunk, amikor az egyik pihenőhelyen beduin gyerekből és patás állatokból álló installáció üdvözölt bennünket. A különös szerveződés arra az ötletre épült, hogy noha a nomádok, a szamarak és a kecskék külön-külön is igen megnyerőek, sokkal több turista akarja majd látványukat pénzért megörökíteni, ha egyesítik erőiket. A gyerekek így a negyvenfokos melegben napi tizenkét órában vezették körbe-körbe a szamarakat, a szamarak hátán pedig mozdulatlanul kérődztek a kecskék. Jaj annak a turistának, aki a mosdó felé vagy onnan távozóban a háromfős csapat bármelyik tagjával felvette a szemkontaktust: a másodperc töredéke alatt a kecskét az ölében, az apró markokat pedig az orra előtt találja!
Az elkövetkezendő évek alatt a minisztérium szeretné húszmillióra növelni a külföldi látogatók éves számát, amely az elmúlt esztendőkben tizennégymillió körül mozgott. Ennek érdekében többek közt azt tervezi, hogy létrehoz egy egész Egyiptomot behálózó telefonos segélykérő vonalat a külföldi látogatók számára, a vendéglátó-ipari alkalmazottakat pedig felső szintű képzésben részesíti. Egyelőre azonban hiába igyekeznek meggyőzni a világot arról, hogy a Nílus völgye a bolygó egyik legbiztonságosabb helye, csak lassan tér vissza a nyaralni vágyók bizalma, főleg Európában.
Egyik ismerősömtől, aki kihelyezett idegenvezetőként dolgozik a fővárostól ötszáz kilométerre fekvő El-Gurdakában, úgy tudom, erre az idényre 132 turistacsoportjából végül mindössze kettő maradt, holott a turistaparadicsomban még a leghevesebb belpolitikai csatározások ideje alatt sem borult fel a közbiztonság. Nem csoda, hogy Ahmed olyan kitartóan követett a piramisok tövében, s tevéje is csak azért tűnt jókedvűnek, mert a Camelus dromedariusok szemből mindig úgy néznek ki, mintha mosolyognának.