Ház a Logodi utcában

Van egy ház Budán. Ez persze nem túl eredeti állítás, van több is. De ez olyan, amilyen csak egy van. Tudtommal ilyen ház nincs több a világon. Bár sosem tudhatom. Hiszen ezt ma már csak én ismerem. Miért ne lehetne seregnyi hasonló ház, amiről más tud? Ezt a budai házat, amelyikről én beszélek, a házat és a titkát ismerte Jorge Luis Borges is. Tudom, hogy erről írja: „Ősi, elégikus kábulatot / érzek, ha az a ház eszembe jut, / s fel nem fogom, az idő hova fut, / én, aki idő, vér s halál vagyok”. Járt is a házban. 1923. május 18-án. Akkor természetesen még nem volt világhírű író, csak egy költőcske. És nem volt világtalan. De nem ám! Tette a szépet a nagyanyámnak. Gyönyörű, sudár nő volt a nagyanyám. Irma mama. Egy évvel fiatalabb az argentinnál. Az Aleph ötlete itt fogant, ebben a házban. A legfontosabb írása. De ezt Ön nálamnál jobban tudja. A ház akkor már generációk óta a mienk volt. Úgy értem, a családomé. Ó, igen! A család! Majd pár szót erről is. Borges később megosztotta a titkot egy barátjával, Adolfo Bioy Casaressel, aki írt egy könyvet, aminek a helyszíne ez a ház. Alagút-fogadó. Így nevezi benne a házat. Ezt is csak Borgestől tudhatta. Az Alagutat. Dédapám beültette a piros Studebakerbe, annak a nyakigláb gaucsónak nem fért el elöl a lába, hátra kellett ülnie a nagyanyám mellé, a hátsó ülésre. A „Relli” meg előremászott. Egy pesti aranyifjú. Az Aurél. Tucatban a tizenharmadik, de beszélt spanyolul. A dédapám meg körbekocsikáztatta az argentint Pesten. Lánchíd, Andrássy út, Városliget, oda-vissza át az Alagúton, aztán fel a Palota út szerpentinjén…
Brevity is the soul of wit: Bioy Casares azt írja a könyvében, hogy a ház a Logody utcában van. Különös? Azt gondolja, ugye? Ön talán nem hisz nekem? Nem csodálom. Azt csodálnám, ha hinne. Pedig mindez semmi. De csak sorjában. A másik útvesztő. Szerintem jó cím. Rejtelmes. Bioy Casares regényének ez a címe: A másik útvesztő. Borges biztos elmesélte neki, mit tapasztalt ebben a házban, ahol ma is létezik az a valószínűtlen gyűjtemény, amit látott. Ó, igen! Az excentrikus Alfréd bácsi! A csodabogár. Apai nagyapám legendákat mesélt róla. Őrült volt. Vagy géniusz? Rögeszmés gyűjtő, az bizonyos. Minden érdekelte. Rosenblatt Susan kisasszony bizonnyal elalél, ha módjában van találkozni véle. Jorge Luis Borgesnek, kétség nem fér hozzá, látnia kellett a gyűjteményt, melynek roncsai közt élek, hiszen Bioy Casares így ír: „Itt, a félhomályban összezsúfolva pihentek órák, mint megannyi falucska, kis figurákkal és házakkal; XVIII. századi művészek díszítette ébenfa harmóniumok, melyekből a legkisebb érintésre apró és merész dallamok törtek fel; kezdetleges optikai, csillagászati és kínzóeszközök (köztük a demoiselle egyik török változata); egy sakk-készlet, melynek tábláján az összes lehetséges nyitólépés jelképekkel írta le a játék eredetéről valaha keletkezett minden történetet és legendát; egyike annak a huszonnégy, életnagyságú agyaggorillának, melyeket a porosz kormány vásároltatott meg Moses Mendelssohnnal az esküvője napján; egy orosz baba Stuttgartból, 1785-ös dátummal, belsejében egymásra rakva a Bolygó Zsidó tizenkét megpróbáltatása (mely igazolja, hogy a legenda a XIX. század előtt született); egy billiárd, játékosbábukkal, amelyben a partikat először egyik irányba, aztán a másik irányba játszották, és amelyet az angol Philip, »Hume órása«, »II. Szilveszter pápa majma« készített; a Regiomontanus készítette fagalamb és bronzlégy (apokrif példányok); egy porcelánkészlet, mely az Arany Horda mongol kaganátusának történetét ábrázolta.”
Aki ezeket a sorokat írta, az vagy járt a házban, aminek a falai közt élek, vagy valaki mesélt róla neki. Bizonyos tárgyakat, amik figyelemre méltóbbak az előbb citáltaknál, Bioy Casares nem említ. Ó, az írói szűkkeblűség! Ezek bizony feltűnnek Don Luis munkáiban. Például a tőr, amivel most is babrálok, ami Caesar vérét kiontotta. A tű, amivel Abdérai Démokritosz kiszúrta a saját szemét. Egy ritka hal csontváza a vitrinemben. Egy halé, ami arról nevezetes, hogy fákon él, jól repül, és fél a víztől. Egy Lysimachus arany a sok ezerből. És nem akármelyik, hanem az, amit Traianus dugott Decebál áruló szolgájának kivágott nyelve helyére. Vagy egy fametszetes veduta a Lázálmok Atlaszának nyomtalanul elpusztult városokat ábrázoló sorozatából. Valde bene, felteszem, az írás is csak olyan munka, mint a többi. Jól kell sáfárkodni a nyersanyaggal. Nos, ha még nem tépte össze a levelemet, ha még kezében tartja a papirost, ha még olvas, akkor tudja meg, hogy tulajdonképpen most érkeztünk el a lényeghez. Érdekli Önt a házam? A ház, ami egy budai utcában áll, és egyik ablaka a római Trastevere terecskéjére néz, kerti hátsó ajtaja pedig a granadai Alhambrával szemközti domboldal egyik fehérre meszelt épületének gránátalmafás, szökőkutas udvarára nyílik? Ha igen, jelezze kérem, szívesen vendégül látom.
Bármi legyen is válasza, maradok hű olvasója Granadáról írt akríbiai, mégis élményszerű útikönyvének, nemkülönben hihetetlen történeteinek.
Se cím, se telefonszám, csak az olvashatatlan aláírás, és a borítékban egy képeslap, rajta málló vakolatú, mediterrán hangulatú házak. A lap hátoldalán semmi, csak a rövid, nyomtatott felirat: Roma Trastevere. A borítékon feladó nincs, a bélyegen bajuszos férfiprofil, a pecsét dátuma: 1923. május 18.