Így is, úgy is jaj nekünk?

Mátéfi Eszter ugyan nem hangoztatta, de soha nem is tagadta, hogy Marit Breivik áll példaként előtte. Az egykori klasszis játékosból lett edző, aki nő létére vezette olimpiai bajnoki címre 2008-ban Norvégiát. Csakhogy Breivik asszony tizennégy esztendei kapitánykodás után ért fel a csúcsra, azt megelőzően viszont a 2004-es játékokról az ő szarvashibája miatt maradt le a csapata: a 2003-as, horvátországi vb csoportmeccsén második sorával kezdett Ukrajna ellen, ám mire észbe kapott, elment a meccs, már a klasszisok sem tudták azt megfordítani. A középdöntőben a mieink ellen csak döntetlenre voltak képesek, ezzel kiszorultak a legjobb négyből, és ez úgy szétzilálta őket, hogy az olimpiai kvótáért zajló helyosztót is elvesztették.
Ha Breivik magyar, megkövezik. Norvégiában azonban posztján maradhatott, és öt évvel később olimpiai aranyat nyert a válogatottal. Ezzel persze nem azt sugallom, hogy erre Mátéfi is képes lenne 2016-ban; dehogy lenne, mint ahogyan senki más sem. Mert a norvég kézilabdázás, az egyetlen iszonyatosan eltolt világverseny dacára, erős és egészséges volt 2003-ban. Mint ahogyan a magyar is az 1990-es évtized elején, ezért tudott olyan gyorsan magához térni az 1989-es sokk, a B-vb-n, tehát a másodvonalban elszenvedett 13. helyezés után. A sportág akkoriban még nem anyagi, hanem szakmai alapon szerveződött, szereplői nem pénzkereseti lehetőségnek, hanem életformának tekintették a kézilabdát. Az utánpótlásedzők neveltek, a klubok ontották a tehetségeket, a húsz év körüli Kökény Beatrix, Pádár Ildikó, Németh Helga és Farkas Ágnes, a még mindig fiatal, de már érett Szilágyi Katalin, Erdős Éva és Kocsis Erzsébet várta a vezényszót, amelyet az alkotó kedve csúcsán lévő, új és karizmatikus szövetségi kapitány, Laurencz László ki is mondott: előre! 1995-re vb-ezüst, egy évre rá olimpiai bronz fénylett a kirakatban.
2011 magyar női kézilabdázása viszont betegeskedik. Akkor is így lenne, ha a németeken túljutva most javában készülnénk a brazíliai vb-re, és londoni olimpiai álmokat dédelgetnénk. A sportág a szakmairól anyagi alapra tevődött át, az viszont a klubok döntő többségénél megroppant, a szövetség is főszponzorát, ezzel biztos jövőképét veszítette, azóta túlélésre játszik. Aki teheti, a hiányposztokra külföldieket igazol, így a válogatottban konzerválva a hiányt. Radulovics Bojana visszalépése óta nincs világszintű balkezes lövőnk, Kulcsár Anita tragikus halála a beállósoknál hat éve betölthetetlen űrt hagyott maga után. Még szerencse, hogy Szamoránsky Piroska lehetőségei felső határát ostromolja, különben a teljes nevelőmunkáról elégtelen bizonyítványt állíthatnánk ki: a leginkább tanítható, tanulható poszton, beállóban, ahol mondjuk a norvégok évente jelentkeznek új és új tehetségekkel, képtelenek vagyunk még részeredményt is felmutatni.
Csoda-e, ha ezek után 2008 februárjában Németh András, 2008 őszén Hajdu János, 2009 nyarán Imre Vilmos mondott le róla önként a női szövetségi kapitányi posztról? Imre stábjának egyik tagja, Konkoly Csaba is a Győrt választotta, így kérték fel két esztendeje a másikat, Mátéfi Esztert.
Aki ma azt állítja, hibás döntés volt, az utólag okoskodik. Mátéfi, az 1990-es évtized extraklasszis átlövője, később a junior-válogatott, majd a Békéscsaba sikeres edzője volt, már csak kizárásos alapon is adódott a kinevezése. A 2009-es kínai vb-n a 9. helyezés és a sportág általános problémái dacára még sokat ígérőnek tűnt a tartalékos csapat, a bajok 2010-ben kezdődtek. Mátéfi a békéscsabai elhidegülésből és szakításból azt a következtetést vonta le, habitust kell váltania, ráadásul annyian súgtak-búgtak neki, annyi részérdeket, szempontot, véleményt próbált artikulálni, hogy fokozatosan adta fel önmagát. Valódi, érdemi segítséget kívülről nem kapott. Visszafogottságát a játékosok egy része határozatlanságként értékelte, amikor Hornyák Ágnes, majd Tomori Zsuzsanna ügyében mások véleményét is meghallgatva hajlandó volt a sajátján változtatni, egyesek rásütötték: nem is tudja már, mit akar. Végső csapásként Mocsai Lajos egy interjúban úgy fogalmazott, megkeresték játékosok, vegye át a női válogatott irányítását, ám neveket később, többek kérésére sem említett.
A tavalyi Eb-n 10. csapat már a mállás jeleit mutatta, a sportági vezérkar azonban a németek elleni vb-selejtezőig nem támogatta meg vagy váltotta le a kapitányt, nem erősítette meg a stábját, nem regulázta meg a brazilok ellen tesztmérkőzésen betliző társaságot. Amely június 5-én, Balingenben még így is megverhette volna a németeket, de elrontotta a második félidőt, két góllal kikapott, és Mátéfi egy-egy hibája (a jól működő Fradi-sor lecserélése, Zácsik és Tomori kispadon tartása) miatt egyre lehetetlenebb helyzetbe sodródott.
Pedig messze nem bakizott akkorát, mint 2003-ban Breivik, és bár a játékosok egy részével egyre üresebb lett a kapcsolata, az 1996-os atlantai keret és Laurencz László között annak idején sokkal puskaporosabb volt a viszony. A mára megmondóemberré előlépett mester ugyanis – mint bizonyára emlékszünk rá – másfél évtizede már idegen testként mozgott az olimpián, rosszul megválasztott, mégsem menesztett másodedzője a háta mögött, a kárára szövetkezett a csapattal. Azokban a játékosokban volt annyi összetartó erő, hogy megfogadták: akár kapitányuk ellenére is, de főleg maguknak és Magyarországnak olimpiai érmet nyernek. Nyertek is.
A következő medálnak azonban a nyomai sem látszanak, a távoli jövőben sem. A brazíliai vb mellett a londoni olimpia is minden bizonnyal oda, a megüresedett szövetségi kapitányi poszt a jelöltek döntő többségét riasztja, klasszisaink alig vannak. Az előző években még négyig számoltunk, de Pálinger Katalin már végleg lemondta a válogatottságot, Tóth Tímea is kifelé megy, Görbicz Anita és Vérten Orsolya a 2014-es hazai rendezésű Eb-re ugyancsak túllépi harmincadik életévét.
2009-ben még junior Eb-ezüstérmes alakulatot ünnepeltünk, de általános volt a vélemény: ha abból a garnitúrából Zácsik Szandrán és Kovacsics Anikón kívül bárki is stabil felnőtt válogatott lesz, jaj nekünk.
Ha nem, akkor is felvetődik: jaj nekünk?

Klasszisok kerestetnek
Kökény Beatrix klasszis játékos, Európa-bajnok, olimpiai és vb-ezüstérmes volt, és bár a „klasszis vezető” szókapcsolatot még nem alkották meg, a szövetség elnökségének tagjaként és az FTC női szakosztálya első embereként az elmúlt bő két évtizednek többszörösen is érintettje. Mivel gyakorlatilag az 1989-es, balsikerű B-vb-vel kezdte válogatott pályafutását, adódott az első kérdés: az a gödör volt mélyebb, vagy a mai?
– Az akkor nagyon mélynek tűnt, mert négy évig nem indulhattunk komoly világversenyen, és ezt húszévesen igen nehezen éltem meg. Igaz, ez aztán nem akármilyen dacot és motivációt váltott ki belőlünk. Most már a 2012-es Eb-re kijuthatunk, ki is fogunk, de olimpiacentrikus ország lévén súlyos mélyütés, hogy tizennyolc év után maradunk le az olimpiáról.
– A történtekért hogyan osztja el a felelősséget a játékosok, a klubok, a válogatott vezetősége és a sportági vezérkar között?
– Mindenkinek jut belőle, de a legnagyobb felelősség, akármilyen furán is hangzik, a megváltozott világé. Amelyben próbálunk minél jobb lehetőségeket teremteni a játékosok számára, ahogy lehet, kényeztetjük őket, de ők ezt általában nem pluszként, hanem természetes szolgáltatásként értékelik. Úgyhogy épp annyira hibásak, mint mi. Az elnökség például abban, hogy a tavaly decemberi Eb után idén januárban nem követeltük meg Mátéfi Esztertől, vegyen maga mellé a stábjába olyan embereket, akikkel elérhetjük a kitűzött célt. Ezt felvetettük, de ő nem tette meg, és mi nem kényszerítettük ki. Persze, a problémáink akkor is fennállnának, ha továbbjutottunk volna, ezért azon gondolkodom, min és hogyan kellene változtatnunk, de nem jutottam sokra.
– Pedig kötelező a kérdés és a válasz is: hogyan tovább?
– Hát ez az. Először is kell egy új szövetségi kapitány, de most, amikor beszélgetünk, fogalmam sincs róla, hogy az elnökség szerdai ülésén kit ajánlhatnék jó szívvel. Illetve egy jelöltem lenne, akiről tudom, hogy akár egy ötéves koncepciót is képes kidolgozni és végrehajtani, de ez az ember Németh András, és ő kijelentette, hogy nem vállalná a kapitányságot. Rajta kívül viszont senkit nem látok, akiben igazán megbíznék, valószínűleg azért nem váltottunk januárban sem, mert ugyanígy éreztük.
– És ez még csak a kapitány személye, de kellene egy csapat is.
– Sőt, világklasszisok kellenének, olyanok, akik a közelmúltban is voltak még, de már nincsenek. Ismerem az 1995-ös, ’96-os mezőnyt is, és bevallom, nagyon kevés olyan gyereket fedeztem fel, aki a riói olimpia idejére, 2016-ra berobbanhatna a válogatottba. Szükség lenne olyan egyéniségre is, aki a pályán kívül is vállalja a vezér szerepét, erre a szerepre még kevesebb a jelöltem.
– Azaz törődjünk bele, hogy ami volt, örökre elmúlt?
– Ebbe nemhogy beletörődni, belegondolni sem akarok.