(örvendjünk-e )

Én nem tudom, hogy a politikusok – úgy általában – jellemóriásnak tekinthetők-e. Az biztos, hogy igyekeznek annak látszani, ám ez nem mindig sikerül. A hívek – mármint bármely politikai irányzat és párt hívei – valószínűleg úgy érzik, hogy vonzalmuk tárgya az erény ösvényén jár, nem csal, nem lop, nem ígérget, nem hazudik, önzetlenség és jó szándék vezérli, ami lényegében a nép érdekeit szolgálja. Ha azt nézzük, hogy a parlament összetétele a rokonszenvezők teljes egészétől függ, illetve a szavazópolgárok teljességének akaratát és hitét tükrözi, azt kell gondolnunk, az ott ülők, küzdők, vitázók, alvók, távol maradók kivétel nélkül jellemek, mivel mindegyikük mögött saját híveik ez irányú vélekedése áll.
Ám van itt egy bökkenő. Az egyik félbe vetett hit a másik félre nem vonatkozik, sőt éppen az ellenkezőjére fordul, nemcsak lenézésbe, becsmérlésbe, hanem gyűlöletbe csap át. Tehát a másik oldalhoz tartozó, legalábbis hazai viszonyaink között, sohasem lehet jellemóriás. Ráadásul a választók érzelmei és vélekedései időről időre változnak, ezért a politika egy körforgó színpadnak tekinthető, ahol egy félfordulat után az esetleges jellemóriásból szánalmas törpe lesz. Természetesen nincs olyan politikus, aki ebbe belenyugodna, például Gyurcsány, aki harcostársai zártnak vélt körében hazugnak – tehát jellemtelennek – nevezte önmagát, s ezzel saját csapdájába esett, jelenleg a szükségből erényt igyekszik kovácsolni, s az erkölcs, a demokrácia, a köztársaság – s egyéb pozitív fogalmak – védernyője alatt próbálja megfordítani emberi és politikai bukását. Ő azonban, ha jól emlékszem, sohasem állt a népszerűségi listák élén, a társadalom nem tekintette jellemóriásnak. Néhányan azonban a jellem megítélése szempontjából igencsak mélyre kerültek, vagy mint jellemek, személyiségek, el is tűntek a magyar közéletből.
Nézzük például Dávid Ibolyát, aki sokáig állt a népszerűségi listák élén, s mint hős jellem már-már Árpi bácsis magasságokba emelkedett. Dávid Ibolya az első Orbán-kormány igazságügyi minisztereként emelkedett a jellemóriásnak vélt személyek közé, mégpedig azért, mert egy csaló bankárnak nem adott – soron kívüli – kegyelmet. Valószínűleg az idő tájt alakult ki benne az önmagába vetett korlátlan hit, amit szívesen nevezett antalli örökségnek. Ezáltal vált öntörvényűvé. Mentségére szolgáljon az az agresszióvá változott kisebbségi érzés, amelyet Orbán Viktor iránt valószínűleg kezdettől fogva táplált. Ez a kettősség, a becsvágy és a frusztráció tette önjáróvá. Ez még önmagában nem lett volna baj. Senki nem hibáztatható azért, ha netán Orbán Viktort hatalmaskodónak véli, s mint „jellemóriás”, ellenfelének szemeli ki. Így járt (el) és pórul Gyurcsány is. A súlycsoportok e tekintetben nem számítanak. A baj onnan ered, ha valaki hataloméhségében tekint és nevez valaki mást hataloméhesnek. Ez súlyos jellemhiba, mivel édestestvére a képmutatásnak és a hazugságnak. A jellem akkor foszlik szét egészen, amikor ez a hataloméhség, amit mániának is tekinthetünk, törvénytelenségekhez vezet. A frusztrált, öntelt ettől sem riad vissza, sőt a képmutatással elegy árulástól sem, miként ez a tárgyalt esetben történt. Az antalli örökségre hivatkozó Dávid lényegében – pártelnöki székének védelmével – a Gyurcsány-féle hatalommal szövetkezett, így őrizte meg – törvényt sértve – vezetői pozícióját, amivel saját jellemével együtt lényegében a pártot, az MDF-et is tönkretette.
Hogy sajnálkozzunk vagy örvendezzünk-e eme bukás felett, én nem tudom…