A lengyel–magyar szolidaritás

Emlékszem, amikor 1989-ben a Lengyel Független Diákszervezet (NZS) varsói képviselőjeként Nagy Imre szimbolikus újratemetésére Budapestre érkeztem. Emlékszem arra a családra, amelyik fehér-piros zászlót tűzött ki otthonára, ahol aznap tizenkét lengyel fiatalnak adott szállást. Emlékszem a magyarok tömegeire, akik szabadságuk visszaszerzését ünnepelték, és akkori fiatal társunkra, Orbán Viktorra, aki beszédet intézett az ünneplőkhöz. Emlékszem a Fidesz és a Lengyel Független Diákszervezet későbbi, közös tüntetésére a szovjet nagykövetség előtt, ahol együtt kiabáltuk: „Lengyel–magyar szolidaritás!”
Fontos, hogy emlékezzünk ezekre az érzelemteli pillanatokra most is, amikor Magyarország átadja nekünk, lengyeleknek az Európai Unió soros elnökségét. Nemcsak a jóízű nosztalgiázás miatt, hanem a mindkét fél számára hasznos politikai együttműködés érdekében. Arról kell beszélnünk, tudunk-e még szorosabb kapcsolatot teremteni, és hogy közösen tudunk-e teremteni egy erős Közép-Európát. A romantikus deklarációk ellenére ez eddig nem sikerült. Őszintén szólva lehetne erősebb is a lengyel–magyar együttműködés. Hogy az elmúlt időszak pozitívumairól is szóljak: húsz évvel a Nagy Imre újratemetésén mondott beszéde után Orbán Viktor Magyarország újraválasztott miniszterelnökeként varsói látogatással kezdte a kormányzást, ami a közeledési hajlandóság egyértelmű politikai gesztusa volt. S bár állítólag miniszterelnökeink között mérsékeltnek mondható a személyes vonzalom, a magyar uniós elnökség alatt is volt együttműködés. Lengyelország nem csatlakozott az Orbán Viktort és pártját elítélő kórushoz a médiatörvény elleni tömeges támadások idején, és egyes tárcák – például az igazságügyi miniszterek – között kimondottan szoros és intenzív a kapcsolat. Krzysztof Kwiatkowski és Navracsics Tibor a rendszeres tapasztalatcserén túl közös programokat is elindított. Ilyen például a Lengyel–magyar együttműködés 2011, amelynek keretében Magyarországon kiállítást szerveztek Andrzej Przewoznik emlékére, történelmi tábort indítanak lengyel és magyar gyerekeknek a Balatonnál és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) fiatal lengyel jogász gyakornokokat fogad. Amikor Budapesten jártam, a KIM-ben többször hallottam, hogy a magyarok mennyire komolyan veszik a lengyel– magyar együttműködést, és ezt erősítette meg a lengyel miniszter, Krzysztof Kwiatkowski is. Ezek jó jelek: ha a közös munka minél több területen megvalósul, valóban létrejöhet az említett közép-európai blokk.
Nemrég egy Európa–Oroszország témában rendezett vitán a lengyel értelmiség egy képviselője azt mondta: hasonló blokkok építése az Európai Unió egységét veszélyeztetné. Azt mondta: ma nincs miért, ki ellen közép-európai blokkot építeni, együtt kell működni mindenkivel. Mindezt naiv és veszélyes meglátásnak tartom, amely nem hajlandó tudomást venni a nacionalizmus európai térnyeréséről, és úgy véli, az Európai Bizottság automatikusan képviseli az érdekeinket például a gázvezeték-hálózataink összekötése területén. Látni kell, hogy Európában minden állam egyre világosabban fogalmazza meg nemzeti érdekeit, az unió pedig nemcsak az együttműködés, hanem az érdekeinkért vívott harc területe is. Ezen a porondon pedig egyedül sem Magyarország, de a sokkal nagyobb Lengyelország sem tudja felvenni a versenyt Németországgal, Franciaországgal vagy Olaszországgal.
Egy 27 tagállamból álló szervezeten belül könnyen meg lehet bennünket osztani. Természetes tehát, hogy azokkal kell összezárni, akikkel reális a szövetségkötés, és akikkel öszszekötnek minket érdekeink és félelmeink. Magyarország, Csehország, Szlovákia, a balti államok és Lengyelország alapvető kérdésekben, mint a biztonságpolitika, energiabiztonság és a gazdaságpolitika számos vonatkozása, hasonló helyzetben van. Hasonlók a tapasztalataink és céljaink.
Fontos, hogy komolyan vegyük az együttműködést minden területen, és Lengyelország is – amellyel szemben gyakori kritika, hogy nem kezeli partnerként a hozzá bizalommal forduló országokat – magas szinten képviseltesse magát a fontos közép-európai találkozókon. Nem szükséges, hogy Varsó a közép-európai blokk vezetője legyen, de méretéből fakadóan koordinátori szerepet kell vállalnia. Lássák partnereink, hogy mi az ő nagykövetük is vagyunk. Túl egyszerűnek tűnnek ezek a gondolatok? Valóban azok. Csak épp a megvalósulásuk várat még magára.
A 90-es években a mainál élénkebb próbálkozások voltak a közép-európai együttműködés kiépítésére. Kissé mintha vetélytársakká tett volna minket az uniós csatlakozásért vívott küzdelem. Ma viszont mindannyian az Európai Unió és a NATO tagjai vagyunk, és ezekben az intézményi keretekben újra szükséges magunkra találnunk. Közösen kell harcolni komoly érdekeinkért. A lengyel uniós elnökség kiváló alkalom arra, hogy országunk ebben a feladatkörben mutatkozzon meg, erősítse szerepét, támogassa a magyar, cseh, szlovák, lett, észt és – ha sokszor nem is könnyű – a litván érveket, kezdeményezéseket. Ha ezt nem tesszük meg, akkor ugyan melegszívű írások születhetnek rólunk az Economist és a Financial Times hasábjain, de kevés valós befolyásra teszünk szert az ügymenet és a helyzetünk reális javítása érdekében.
Úgy érzem, a mostani lengyel kormány ezt egyre jobban érti. A lengyel elnökség asztalára kerülő magyar bor – amelynek, különösen a villányi fajtáknak magam is nagy kedvelője és szenvedélyes fogyasztója vagyok – nem pusztán kétirányú gesztus, hanem az együttműködés szimbóluma is lehet. A magyar–lengyel kötődés kulturális, történelmi és érzelmi alapokon nyugszik. Érdemes az egymást követő uniós elnökség pillanatában felismernünk, hogy amikor a globális ügyekben az olyan, sokat próbált intézmények, mint a NATO vagy az Európai Unió, kevésbé bizonyulnak hatékonynak és igaz szövetségesünknek, nekünk egymás felé fordulva most kell egy erős Közép-Európát kiépítenünk.

A szerző a lengyel Rzeczpospolita vezető publicistája;
cikke egyszerre jelenik meg a Rzeczpospolitában és
a Magyar Nemzetben