A mérnöki presztízs

Még a kilencvenes évek elején Szabó Iván – akit Antall József nevezett ki ipari miniszterré – a Műegyetemen tartott előadást az iparfejlesztés jövőjéről, majd véleményük kifejtésére biztatta az egybegyűlteket. Hamar megjött a hallgatóság bátorsága, s egyre többen jelentkeztek. Mérnökök voltak. Bár sokan sokfélét mondtak, az aggodalom valamennyiük mondandójából kicsengett – a pénzvilág nyomulását nehezményezték a reáliákon nyugvó, munkaalapú gazdasággal szemben. Szabó Ivánt is meglepte, hogy miként izzik fel a hangulat, s elnézést kérve a konferencia forgatókönyvének önkényes átírásáért, azt mondta: egyenként és személyesen meghallgat mindenkit, de a tanácskozás többi résztvevőjét nem tartóztatja. Szinte hihetetlen, hogy mennyien éltek a megszólalás lehetőségével: a mérnökök – még aktív korúak és nyugdíjasok – kígyózó sorokban várták a „meghallgatásukat”.
Nem tudni, hogy e panaszáradatból mennyit tett ki a személyes egzisztenciaféltés és mennyit az ország sorsáért való aggodalom, de az bizonyos: a kilencvenes évek mérnökei nagyon jól látták, amivel most szembesülünk. Attól tartottak, ami bekövetkezett: az olcsó pénzért kiárusított, külföldi kézbe került gyárak kiürültek, a tradicionális hazai iparágak elhaltak, a munkahelyek százezrei megszűntek, az értékes szaktudás beporosodott, az ipari-technológiai kultúra sorvadásnak indult. S ami a legkártékonyabb: a munkaalapú gazdaságot felváltotta a spekulánsok virágkora, a homo fabert kiszorította az ügyeskedő. A világ nem arról szólt, hogy dolgozz és termelj, hanem arról, hogy pörgesd a pénzt, és fogyassz – ha lehet, kölcsönből, mert ez hizlalja a bankokat. Erre jött a gazdasági krízis, a szocialista–szabad demokrata kormányok koncepciótlan gazdaságpolitikája, és mindez oda vezetett, hogy Magyarország arra ébredt: ha össze nem kapja magát, semmije nem marad – legfeljebb a gigantikusra növekedett államadóssága és az állástalanok kezelhetetlenné duzzadt tábora. Ezért most tényleg „háború” van, amelynek tétje e két ellenség megfutamítása.
Aki nyitott szemmel figyeli a gazdasági folyamatokat, tudja, e hatalmas tehertétel – háború ide vagy oda – nem számolható fel egykönnyen. A munka becsülete lassan áll helyre; ehhez sok-sok álláshely kell, és nem mellékesen az is, hogy munkából jobban meg lehessen élni, mint segélyből. Mindenki örömmel látja és várja a multinacionális – profitjukat Magyarországon visszaforgató és nem hazautaló – vállalatokat, de itt az ideje, hogy a hazai kisvállalkozások magukra találjanak: sok-sok állami támogatás révén. Bizony itt az ideje annak is, hogy ne csak a szavak, de a kivitelezhető programok szintjén is előnyben részesüljenek, s például a közbeszerzéseken is ez a kör élvezzen elsőbbséget. A mérnöki presztízs – akár egy barométer – a gazdaság állapotát tükrözi. Ha a mérnököt keresik és megbecsülik, akkor jól fut a munkaalapú gazdaság; épül, fejlődik az ország. Ezért akár üzenetértéke is lehet, hogy Magyarország két héten át – június 30-ig – Brüsszelben, a Magyar Kulturális Házban kiállításon mutatja be a hazai mérnöki tudás, illetve a kutatás-fejlesztés eredményeit, gyakorlati és elméleti erőfeszítéseit. A tárlat a múlt, a jelen és a jövő vonulatában szemlélteti a magyar mérnöki kreativitást és tudáshagyományt, bizonyítván, hogy a magyar mérnökök megállják helyüket a globális versenyben.
Utóbbit egyébként mi jól tudjuk. Mégis abban bízunk, hogy mérnökeink – a nagy kísértés és csábítás ellenére – itthon maradnak, s a magyar gazdaság javára hasznosítják tudásukat. Ehhez persze munka kell. És nem spekuláció.