A monopolizált piac nem piac

Remek célokat tűz elénk a Vidékfejlesztési Minisztérium által meghirdetett új stratégia. A siker azonban most is a „hogyan?” kérdés megválaszolásában rejlik. Sokan például máig nosztalgiával emlegetik a hajdan volt kolhozrendszert. Mintha a korszerű, gazdaságos – vagy a bűvös szóként használt „hatékony” – termelés egyedüli letéteményesei a téeszek lettek volna. Ezek a „szakértők” többnyire nagyot néznek, ha megkérdezzük tőlük, hogy a hatékonyságnak milyen mutatószámait ismerik…
Lássunk egy egyszerű példát: veszünk egy traktort, amelyik a műszaki paraméterei alapján évente ezer hektár föld megművelésére alkalmas. Csakhogy fránya a természet: ha sokszor esik az eső, legfeljebb 500 hektárt tudunk vele megművelni, máskülönben tönkretesszük a talajt. Az erőgép kapacitásának valóban hatékony felhasználásához – az optimális terméseredmény eléréséhez – tehát két ilyen traktort kell vásárolnunk. Akkor is, ha ezek az év felében a gépszínben pihennek, látszólag fittyet hányva a „hatékonysági” követelményeknek.
Az élőmunkaerő-felhasználás hatékonysága más. Ebben valóban élenjárt a létezett szocializmus, már ami a téeszes fizikai „állomány” foglalkoztatását illeti. A téeszdolgozók napi 12-16 órát robotoltak. Reggel 7 órára ellátták a háztáji gazdaság teendőit, majd 8-12 óra munka után hazatérve megismételték ugyanezt. Önkéntes rabszolgákként kiválóan tették a dolgukat. A lelkükben viszont ki tudja, milyen változások zajlottak? Gyermekeiket, unokáikat kötéllel is alig lehetne visszaterelni a mezőgazdaságba. Elköltöztek, megüresedett házaikat elfoglalták a segélyeken élők.
A vidékstratégia végrehajtása során ezért szerintem a fiatal, föld nélküli agrárszakembereket feltételesen kellene földhöz juttatni. Feladatul kellene szabni számukra, hogy cserében a segélyeken élő, kertjük megművelésére sem képes családokat segítsék visszavezetni az értékteremtő, sikerélményt nyújtó munka világába. A sikerélmény kulcsszó: csak ennek reményében vállal az ember akár monoton munkát is. Az önkormányzatok, a civil közösségek, az agrárkamara nyújthatna mindehhez megfelelő hátteret – belügyminisztériumi felügyelettel. A zöldség- és gyümölcstermelésen át a kert- és tájépítésig, a megújuló energiák hasznosításáig van lehetőség bőven. A fiatal agrárszakemberek eközben megfelelő tájékozottságra, rutinra tehetnek szert a piacon.
A hazai piac megtartását már sokszor meghirdettük, valahogy mindig meghiúsult. A törvény hiába rendelkezett a szövetkezeteknél beszedett kárpótlási jegyek felhasználhatóságáról: a feldolgozóüzemek privatizációjánál a bevásárlás elmaradt. A kárpótlási jegyes privatizáció sem jelentett volna azonban garanciát a csalárd csődök, vagyonki- és -átmentések esetére. Ehhez megfelelő jogszabályi környezetre és következetes bíráskodásra lett volna szükség. Értékei nyomát hány és hány gazdálkodó üthette bottal a csődbe vitt feldolgozóüzem, felvásárlói telephely környékén az elmúlt húsz esztendőben? Hányan lettek kétségbeesésükben öngyilkosok összes vagyonkájuk elvesztése láttán?
A fizetési garanciák kérdése máig megoldatlan. A felvásárlók által megjelölt bankok öt-tíz százalékot is elkérnek egy akkreditív kiállításáért, miközben jó, ha napjaink kisüzemi mezőgazdaságának egy álló évi befektetése hoz ekkora nyereséget. S éppen a kisüzemeket fenyegeti a legnagyobb veszély, hogy a felvásárló lelép az áruval. No meg, hogy kevesebbet fizet érte, miközben a termelési eszközöket – vetőmagot, műtrágyát, vegyszert, gépet – drágábban adja. A biztonságos fizetés, az előnyös beszerzési és értékesítési lehetőségek megteremtése, a minőség-ellenőrzés hatékony rendszere az agrárkamara égisze alatt létrejöhetne.
Az internet felhasználása végre rövidre zárhatja a termelő és a fogyasztó közötti utat. Ezen a piacon a fogyasztó vagy fogyasztói közösség csak feladja a rendelést a tej, sajt, kolbász, szalámi, zöldség, gyümölcs, bor, sör vagy akár konzerv, félkész, készétel házhoz szállítására, és utánvéttel fizet. A pizza, a gyros esetében ez már működik. A megfelelő élelmiszer-higiéniai rendszer kialakítása és szigorú betartatása, valamint az infrastruktúra működtetésére a vállalkozók ösztönzése azonban elengedhetetlen feltétel. A bevásárlóközpontok által érvényesített árrésből bőven lehetne fedezni a házhoz szállítás és a szigorú higiéniai tanúsítórendszer költségét. Számos hazai állatorvos, élelmiszer-ipari és agrármérnök, vegyész juthatna felelősségteljes munkához. Uniós vád sem érhetne, hiszen nem a piacot befolyásolnánk, hanem a versenyt: egyenlő feltételeket támasztva mindenkinek. Valódi piac ugyanis csak ott van, ahol a versenyfeltételek azonosak. A monopolizált piac nem piac, hanem értékesítési hely. A verseny azonos feltételeinek megteremtése és a versenybíráskodás állami feladat, ám itt is lehetne szerepe az agrárkamarának.
Az is érdekes kérdés, hogy ki számít fiatal gazdának. Barátom két évtizede készült, hogy nyugdíjba vonulva kedvére gazdálkodjék. Kárpótlás révén földre licitált, hozzá a keresetéből még vásárolgatott. Horvátországban még életében nem járt, inkább földre költötte spórolt pénzét, örökségét. Úgy gondolta, kevéske nyugdíját majd a gazdálkodásból egészíti ki, a gyermekeit támogatja vele, hogy unokái is lehessenek.
A fiatalokat viszont még nehéz röghöz kötni, az ember ilyenkor szeret kalandozni – jó is az, ha lát, tapasztal a világból eleget –, az öregebb már jobban elvan a föld közelében. Ahhoz azonban, hogy helyben lakjék, már most el kellene kezdenie az építkezést. Erre nincs pénze. Meglévő ingatlanját jelzálog terheli, értéke a válság miatt a felére csökkent, de vevő sem nagyon lenne rá. Gyerekei innen járnak iskolába, feleségét ide köti a munkája. Időközben elbocsátották: így derült ki, hogy a kis birtok jövedelme egy kieső átlagkeresetet sem képes pótolni, miközben a termelés puszta fenntartásának forgóeszközigénye egy fél lakás ára. Ráadásul ő most tulajdonképpen „kezdő” – miért ne részesülhetne a fiatal gazdák támogatásában? Még legalább húsz jó évet saccol még magának, „ha nem nyomjuk a víz alá”.
A vidékstratégia sikeres végrehajtása érdekében a meghirdetett nemzeti célok szem előtt tartásával tehát arra külön is ügyelnünk kell, hogy ne egy statikus, merev, ha úgy tetszik, voluntarista, hanem egy dinamikus rendszer épülhessen fel, amelynek stabilitását éppen a szereplők, élethelyzetek változatossága, sokfélesége biztosítja.

A szerző újságíró, gazdálkodó

A magyar vidékfejlesztésről folyó vitában megjelent írások: Ángyán József: Új nemzeti vidékstratégia (vitaindító, június 10.); Wagenhoffer Zsombor: Szerezzük vissza belső piacainkat! (június 20.); Németh István: Életképes kistérségek, patrióta szemlélet (június 20.), Dr. Keve Tibor: Gazdakörök szervezése és a magyar vidék (június 30.)