A műszaki értelmiség jelentősége

Miért fontos és miért aktuális a műszaki értelmiség képzéséről, a mérnökutánpótlásról beszélni, gondolkodni? Mindenki előtt közismert, hogy a modernizálódó XIX. és XX. századi Magyarország megteremtésében a műszaki értelmiség kiemelkedő szerepet játszott. Elég a hídépítő Széchenyi Istvánra gondolnunk, és nyomában azokra a nagyszerű mérnökökre, gyakorlati szakemberekre és feltalálókra, akik szellemi kapacitásukkal és mindennapi munkájukkal fölvirágoztatták az országot. Erre a történelmi hagyományra büszkék lehetünk, mert biztos fundamentuma ma is a munkánknak. A mérnöki hivatás presztízse a magyar társadalomban mégsem olyan, amilyennek mi, mérnökök, mérnökkamarai vezetők látni szeretnénk. Szomorúan tapasztaljuk azt is, hogy a fiatalok jelentős része nem szívesen választja életpályájául a mérnöki hivatást: ebben az is szerepet játszik, hogy sem a hivatás elismertsége, sem a mérnöki munkát övező társadalmi-gazdasági környezet nem igazán kedvező.
Ezen sürgősen változtatni kell. A magyar műszaki értelmiség felkészültsége ugyanis ma is világszínvonalú, és mint a tavaly október 4-i vörösiszap-katasztrófa megmutatta, tudását, tapasztalatát elsősorban itthon szeretné megmutatni, a köz javára fordítani. Tudvalevő, hogy az ajkai térséget sújtó vörösiszap-katasztrófa megmozgatta az egész országot; a magyar mérnöktársadalom az első perctől kezdve aktívan részt vett az eddig soha nem látott és tapasztalt ipari – a környezetet romboló – katasztrófa elhárításában, a károk fölmérésében, a vészhelyzet okozta állapot szakmai-mérnöki szempontú értékelésében, a helyzet konszolidálásában. Terepmunkájuk ismét bebizonyította mérnökeink elhivatottságát, szakmai kompetenciáját. Munkájuk meggyőzhette a közvéleményt, hogy a társadalom mindenkor számíthat a magyar mérnökök munkájára.
Ahhoz azonban, hogy ez a jövőben is így legyen, különös gondot kell fordítanunk a mérnökutánpótlásra, a mérnökképzésre! Ez a jövő záloga, és ebben sok a dolgunk nekünk is, mérnököknek és a kormányzatnak is!
Nekünk, mérnököknek föl kell emelni a szavunkat akkor, ha hibákat, hiányosságokat észlelünk. A mérnöki szakmában az elmúlt évekig gyakorlatilag nem volt munkanélküliség, most azonban a körbetartozásokkal mérnöki irodák sodródtak az ellehetetlenülés szélére. E ponton erősítenünk kell szakmai érdekérvényesítő képességünket. Akárcsak az utánpótlás kérdésében: ahol csak módomban állt, hallattam szavam ebben az ügyben.
Mi a probléma gyökere? Az, hogy a felsőoktatás látványos expanziója az 1990-es években nem járt együtt átfogó tartalmi, szervezeti megújítással. A részleges szervezeti reformok korántsem voltak elégségesek a felsőoktatás és a gazdasági szféra közötti kapcsolatok erősítéséhez, ezáltal sajnos a felsőoktatásnak az innovációban betöltött szerepe sem bővült. Nem valósult meg optimális mértékben a gyakorlatban dolgozók bevonása az egyetemi oktatásba, és nem valósult meg az egyetemi oktatók bevonása sem a gyakorlati feladatok megoldásába. A társadalmi-gazdasági környezet, de az egyetemek sem ösztönözték, segítették az egész életen át tartó tanulás korszerű formáinak széles körben történő bevezetését.
Odáig jutottunk, hogy most már minden órányi késedelem behozhatatlan hátrányt jelenthet, mert ha nem lépünk gyorsan, az egész műszaki utánpótlás egyik pillanatról a másikra összeomolhat. Vagyis sajnos úgy látom, hogy a szakember-utánpótlás tartós gondokkal küzd a felsőoktatástól egészen a szakképzésig. Ennek lehet a következménye az, hogy romlott a mérnöki munka megítélése. Kimondom: a szakképzés minőségének javítása valamennyi szinten elengedhetetlen feladat. A 2009-es műszaki értelmiségi napon rendezett parlamenti ülésen ezt már szóvá tettem, elmozdulás azonban alig-alig vagy egyáltalán nem történt.
A mérnöki tudás megszerzése kemény egyetemi tanulást igényel, de a befektetett energia és munka megtérül. Fontos, hogy fiataljaink már a képzésük kezdetén megértsék: nem érdemes a könnyebb ellenállás irányába elmenniük, mert a piacképességet az élethosszig tartó tanulás jelenti, ehhez pedig jó és tartós alapokat kell szerezni. Azok a magyar mérnökök vitték sokra, akik szakmailag kiművelt emberfőkként léptek ki az egyetem kapuján. A sokat kárhoztatott bolognai folyamatról azt gondolom, hogy a műszaki főiskolai képzéshez az új rendszer hozzáadott többletet, az egyetemi szintű oktatásban azonban az átállás nem sikerült. Vagyis állami korrekció kell a mérnökképzésben is. Ha lépni kell, lépjen bátran az állam. Azt jó jelnek tartanám, ha a központi finanszírozás nőne a műszaki, mérnöki egyetemi képzésben.
Patrióta gazdaságpolitikára, az uniós támogatások racionális felhasználására, munkahelyteremtésre és vállalkozásbarát intézményi szabályozásra van szükség ahhoz, hogy az ország kátyúba ragadt szekerét valahogy kimozdítsuk. Mérnökszemmel külön is üdvözlendő, hogy az Új Széchenyi-terv egyik markáns célkitűzése a foglalkoztatás dinamikus bővítése. Akkor nő a foglalkoztatottság, ha megnő a mérnöki munka iránti kereslet, ha nő a mérnöki teljesítmények társadalmi megbecsültsége. Patrióta gazdaságpolitika nélkül a magyar vidékfejlesztés sem lehetséges, nem lehetséges továbbá a harmadik generációs munkanélküliség megszakítása sem: ezért is kell más alapokra helyezni az oktatást és a szakképzést, ki kell tölteni a szakképzés alacsony minőségével az elmúlt évtizedekben támadt lyukakat. A szakképzetlen társadalmi csoportokat az építőipar föllendülése visszavezetheti majd a munka világába, és alkalmat adhat a továbbképzésükre is. Ez utóbbi már társadalmi-szociológiai feladat egyben, de az építőiparban, az innovációban a műszaki értelmiség nélkül egy lépést sem lehet tenni.

A szerző a Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamara
elnöke