Nehéz megállapítani, hogy a XIX. század hatvanas-hetvenes éveiben az illirizmus mikor alakul át fokozatosan jugoszlavizmussá. A délszláv népek romantikus szellemi erjedését, út- és testvérkeresését elsők között Deák Ferenc vette észre. Már 1868-ban, a „nagy” (osztrák–magyar) kiegyezést követő „kis” (magyar–horvát) kiegyezés után látnoki jóslattal fordul a horvát vezetőkhöz: „Tudom, hogy Horvátországban valamiféle délszláv birodalomról álmodoznak. […] Ha ez valaha is megvalósul […], annak a központja nem Zágráb, hanem Belgrád lesz.” Jól érzékelte ezt a „nagy(obb) testvér”, az évtizedekkel később a délszláv népek Piemontjának szerepét eljátszó Szerbia is. Belgrádban tudták, hogy a horvátok elégedetlenek a magyar–horvát „államszerződéssel”. Látták azt is, hogy a térség szomszédságában két meghatározó egységesülési folyamat sikeresen fejeződött be, megteremetve Olaszországot és Németországot, amelyeknek korábbi széttagoltságát analógiaként értelmezhették.
A délszláv mozgalomban – már ekkor – megkezdődnek a viták és veszekedések, amelyek végigkísérték jobbról (királyság) és balról (titói kommunizmus) is a kétszer összerakott állam mindennapi életét. Az államforma, a nyelv, a vallás, a hadsereg, a diplomácia, az adók, a közös pénz, a főváros(ok), a törvényhozás, a belső területi egységek kérdéseiben soha nem sikerült minden „törzs” számára elfogadhatóan megegyezni.
Királygyilkosság Marseille-ben
Az első államalakulat egy hónapot élt, és 1918. december 1-jén átadta helyét a Karagyorgyevics-dinasztia által uralt Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak. Az uralkodó öt hét múlva szétzavarta a nemzeti kormányokat és parlamenteket, megkezdődött a szerb centralizáció. A szerbek, akik ezt mindig (túl)hangsúlyozták: az első világháború győzteseként, a horvátok vesztesként érkeztek a „közösbe”. Hogy Horvátország nyolcszáz éves (társ)állami múlttal rendelkezett, Szerbia pedig még fejedelemségig is alig-alig jutott az elmúlt évszázadok alatt, az nem számított a győztes mindent visz elv alapján. Vitt is, illetve hozott. Jött a dinár mint közös pénz, a keleti despotizmus – elsősorban a szerb hadsereg és diplomácia útján –, s kézen fogva vezette ikertestvére, a korrupció. Az agrárreform csődöt mondott, az adó Szlovéniában és a Vajdaságban triplájára nőtt, miközben nyolc év alatt huszonhárom kormányátalakulás történt, de a miniszterelnök – az 1889-ben halálra ítélt, de orosz nyomásra szabadon engedett szerb radikális – Nikola Pasics maradt 1926-ban bekövetkezett haláláig. Sándor király 1929. január 6-án bevezette a királyi diktatúrát, Jugoszláv Királyságra keresztelve birodalmát.
Az országkonglomerátum belső helyzeténél csak a külső volt rosszabb. A fiatal és mohó állam mélyen behatolt az olasz, az osztrák, a magyar, az albán és a bolgár nemzettestbe, így Jugoszláviának minden szomszédjával területi vitája volt. Az abszurditás non plus ultrájaként még a kisantant-szövetséges Romániával is „el-elvitatkozgattak” a Magyar Királyságtól elcsatolt Bánság (Bánát) megosztásán. Jugoszlávia első húsz évében tizennyolc miniszterelnök (egy kivételével szerb) és harminckilenc (!) kormány próbált változtatni a helyzeten, de az etnikailag megosztott lakosság csak abban volt egységes, hogy minden része elégedetlen volt az éppen regnáló hatalommal.
Sándor király és az őt Marseille-ben fogadó Louis Barthou francia külügyminiszter az 1914-es szarajevói mintára megtervezett macedón–horvát usztasa terrormerénylet áldozata lett 1934 októberében. A királygyilkosság tovább szította a belső ellentéteket, s az ország a polgárháború szélére sodródott, amit az 1941. április 6-án meginduló hitleri német támadás „akadályozott meg”. A Jugoszláv Királyság tizenkét nap múlva kapitulált.
Jugoszláviának a második világháborúban játszott, az idő múlásával egyre pozitívabb szerepéről könyvtárnyi „szak”-irodalom és Tito-kötet született 1945 és 1985 között, eljutván addig, hogy a szövetséges hatalmak nem is győzhettek volna, ha nincs a Tito által vezetett partizánmozgalom. Kronológiai tény, hogy még a fegyverletétel előtt, 1941. április 10-én Slavko Kvaternik Zágrábban kikiáltotta a Független Horvát Államot – vezére Ante Pavelic lett –, amelyet csak a tengelyhatalmak ismernek el. Az usztasaállam elfoglalja Bosznia-Hercegovinát, s már ’41 augusztusában létrehozzák a leghírhedtebb balkáni koncentrációs tábort: Jasenovácot az etnikailag tiszta Horvátország érdekében. Szlovéniát fölosztja „egymás között” Mussolini és Hitler, utóbbi szerb vazallus bábállamot is konstruál a kollaboráns Milan Nedics tábornok (korábbi hadügyminiszter) vezetésével.
Magyarország visszafoglalja Bácskát, a Drávaszöget, a Muraközt és a Muravidéket, Bulgária Macedóniát, és olasz protektorátusként egyesülnek az albán területek.
Az atomjaira hulló államban a németekkel és az olaszokkal hol szembeforduló, hol azokat kiszolgáló nemzeti fegyveres mozgalmak jönnek létre, amelyek egymás és a kommunista partizánmozgalom ellen is kegyetlenül harcolnak: úgy vívnak véres polgárháborút, hogy közben alkalmi szövetségeket kötnek.
Negyvennégyre a fegyveres alakulatok közül primátust szerez (külföldön is) a J. B. Tito vezette Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa, amely a háború után föderatív alapon akarja „rekonstruálni” a széthullott országot. Tito mérhetetlen hatalmi vágyánál csak területi ambíciói (Trieszt, Klagenfurt, Pécs, Szaloniki stb.) voltak elképesztőbbek. Céljai elérésére minden eszközt bevetett, hamis adatokkal mintegy megduplázta a háború délszláv áldozatainak számát, amelyet 1,706 millió főben (a lakosság közel tizenegy százaléka) jelölt meg. Már a kilencvenes évek kutatásai kimutatták, hogy az áldozatok száma egymillió fő. Ám a hivatalos belgrádi statisztika mélyen hallgatott és hallgat ma is a partizánok által ártatlanul meggyilkolt negyvenezer délvidéki magyarról, a közel ennyi, magát osztrák területen megadó és kivégzett horvátról, valamint tizenötezer szlovénről. Egyes források szerint a hetvenes években a Nobel-békedíjról álmodozó Titóval ezt közölték is az oslói illetékesek.
Sztálintól is balra
Az ötvenhárom éves J. B. Tito 1945 nyarára a szövetségesek, ezen belül is Sztálin oldalán a második világháború legnagyobb nyertese: a jugoszláv kommunista párt főtitkára, marsall és miniszterelnök. Országa új neve: Demokratikus Föderatív Jugoszláv Köztársaság, területe pedig Tito hódításainak köszönhetően 248 666 négyzetkilométerről 255 804-re nő. Tito azonnal elutasítja Sztálin koalíciós kormányzásra tett javaslatát, ellehetetlenítve a Londonból hazatérő Ivan Subasicsot (a királyt be sem engedik), lefordíttatja a szovjet alkotmányt, államosít, leszámol ellenfeleivel, meghúzza a belső határokat, meggyengíti az egyházakat, bevezeti a cenzúrát a forradalmi demokrácia alapján. S 1945. november 29-re már kész is az új egypárti ország, a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság, amely hat tagköztársaságból – Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Macedónia, Crna Gora (Montenegró) és Bosznia-Hercegovina – áll.
Tito 1948-ban átveri Dimitrovot Bledben a jugoszláv–bolgár föderáció tervével, s Albánia bekebelezésére koncentrál, amikor Sztálin odavág, és kiakolbólítja a vazallus népi demokráciák sorából a fejére növő korábbi moszkvai tanítványa által vezetett Jugoszláviát. Ekkor lesz Tito „láncos kutya”. Aki a gyűlölt Nyugathoz fordul, s még részesül a Marshall-segélyből. Belső (sztálinista és más) ellenfeleit a Goli Otok (kopár sziget) börtönlágerbe száműzi, amelyet 1963-ig üzemeltet. 1950–52 között főideológusa, a szlovén Edvard Kardelj kidolgozza a jugoszláv szocialista önigazgatás az állami tulajdon társadalmasításán alapuló modelljét. (Ami máig megfejthetetlen rejtély.)
A nemzetközi elszigeteltségből a bandungi egyezmény (1955. április 24.) aláírásával tör ki a jó szimatú jugoszláv „elnök-király”. A huszonkilenc független ázsiai és afrikai ország által Indonéziában elindított mozgalom 1961. szeptember 7-én Belgrádban ér a csúcsra, amikor megalakul az el nem kötelezett országok tömbön (NATO és Varsói Szerződés) kívüli mozgalma a kétpólusú világrend ellenében. Tito már a fellegekben jár Nehruval és Nasszerrel, miután Hruscsov személyesen követi meg Belgrádban „elődje durvaságáért”. Az évtized végére az el nem kötelezettek a világ legnagyobb politikai tömörülése lesz.
Kis Titók
A hatvanas évek közepétől nő az életszínvonal a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságban, szaporodnak a magánvállalkozások, a szocialista lágerországok lemaradnak. A jugoszlavizálódás azonban alig éri el a lakosság négy százalékát (vegyes házasságok, pártkáderek, katonatisztek), viszont megindul a nyugati kölcsönök felvétele, amelyek elfolynak téves presztízsberuházásokra. Miközben az északi területek lakossága „tollasodik”, délen állandósul a milliós munkanélküliség, amire a legrosszabb megoldást találja a jugoszláv pártállam: a nyugati munkavállalás tömeges engedélyezését. Húsz és negyvenöt év közötti diplomás és szakképzett férfiak hagyják el az országot, és gazdagítják Nyugat-Európát – a képzetlen és sokszor analfabéta munkanélküliek maradnak.
Lassan a tagköztársaságok is kezdik keresni a gyökereiket, ahelyett hogy „jugósodnának”. Az óvatos szlovének mellett a legmeszszebb a horvátok jutnak.
Az 1974-es új alkotmány teszi Titót „életfogytiglani” elnökké, az országot pedig ténylegesen nyolc egységgé, miután Koszovó és a Vajdaság olyan autonómiát kap, amely már szinte tagköztársasági státust jelent. Az évtized közepére már fogynak az „alapító atyák”, és a proletárdiktatúra eszköztára is kezd kimerülni, hasonlóan a szövetségi államkasszához, amit csak újabb masszívabb kamatozású hitelekkel lehet föltölteni. Szlovénia kezd „elhidegülni”, Koszovó tovább albánosodik hatalmas népszaporulatával és a szerbek földjeinek kivásárlásával, s hat év alatt eljutnak a tagköztársasági státus követeléséig, amit szerb tankok „akadályoznak” meg. A nagy álmodozó és ígérgető, össznépi szimbólum Tito 1978-tól már súlyos beteg, s 1980. május 4-én, nyolcvannyolc évesen, Ljubljanában tér meg Marxhoz.
Az összes titkosszolgálat azt várta, hogy Tito halála után megindul Jugoszlávia szétesése, de nem így lett. A huszonhárommilliós ország gyászolt, s halott vezetője elérte, hogy egy napra mindenki jugoszláv lett. Ennyire futotta a testvériség – egység jelmondata 1945-től. Titót rotációs elnöki rendszerrel próbálták pótolni, amelyben minden tagköztársaság vezetője egy évig elnök (kis Tito) lehetett, így Jugoszlávia tényleges vezető nélkül maradt (örökre) – történt ez ott, ahol 1945-től minden kérdésben egy ember, „az öreg” döntött. A szövetségi vezetői szint kezdett lecsúszni köztársasági szintre, miközben elszabadult az infláció, a dinár mellé „följött” a dollár, a márka, a schilling. Tovább nőtt a munkanélküliség, zuhant az életszínvonal. Az államadósság meghaladta a harmincmilliárd dollárt, és ekkor, 1984-ben Jugoszlávia Bosznia-Hercegovina fővárosában, Szarajevóban világszínvonalú téli olimpiát rendezett. Ez volt az utolsó alkalom, amikor az ország egyben mutatta meg magát.
Szerboszlávia
Az évtized második felét döbbenetes iromány, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia memoranduma „nyitja”, amely 1986. szeptember 26-án a Vecernje Novostiban lát napvilágot. A szerb vad sovén írásból árad a gyűlölet (és az irigység), nyíltan támadja Ljubljanát és Zágrábot, elszívja a levegőt Újvidéktől (Novi Sad) és Pristinától.
Megjelenik 1987-ben a memorandum testet öltött alakja: Szlobodan Milosevics, aki megszilárdítja hatalmát Szerbiában úgy, hogy szétveri a vajdasági és a koszovói autonómiát, miközben világfolyamatokkal megy szembe.
Nyolcvankilenc november 9-én leomlik a berlini fal, december 25-én Targovistében kivégzik a román diktátort és feleségét, Milosevics vezér meg kommunizmusról, szocialista Jugoszláviáról és néphadseregről szónokol, s 1990 januárjára Jugoszláv Kommunista Szövetség-kongresszust hív össze.
A pártplénum a szlovén küldöttek távozása miatt félbeszakadt – örökre. Míg a „népi demokráciákban” rohamos „többpártosodási” folyamatok zajlanak, és sorra tűzik ki a demokratikus választásokat, mint ahogy Szlovéniában és Horvátországban is, a szerb diktátor és felesége békéről, biztonságról, haladásról, internacionalista Jugoszláviáról ábrándozik, s ez elég – a zavaros ellenzék asszisztálása mellett – az 1991. márciusi szerbiai választások megnyeréséhez. Szerboszlávia hagymázas álma hódít. Az Ante Markovics vezette szövetségi kormány már nem működik, és szétesett a szövetségi parlament is. E két „intézmény” negyvenegymilliárd USA-dollár államadósságot hagy maga után. A tagköztársaságok élén ekkor már legitim nemzeti elnökök: Milan Kucan, Franjo Tudjman, Alija Izetbegovic, Kiro Gligorov és Momir Bulatovics állnak. Kucannak és Tudjmannak csak Szlovénia és Horvátország számít, népükkel együtt végleg elegük lett Jugoszláviából s annak önjelölt urából.
Ljubljanában Szlovénia és Zágrábban Horvátország, egymással egyeztetve, a szövetségi alkotmánynyal és az ENSZ alapokmányának a népek önrendelkezési jogáról szóló cikkelyével összhangban 1991. június 25-én kikiáltotta a függetlenségét. Másnap Belgrádban Veljko Kadijevics tábornok kiadta a parancsot, és a Jugoszláv Néphadsereg tankjai megindultak Ljubljana és a szlovén határátkelőhelyek ellen, s ezzel megkezdődött az a háború, amelynek utolsó – de nem végleges – dátuma 1998. január 15. (Ekkor jelenti be az ENSZ BT és Horvátország az ország teljes területének szuverenitását.)
A háborúról – másképp
Húsz évvel a kicsi Szlovéniát ért nyílt szerb katonai agresszió után eljuthatna már Európa addig, hogy a második világháború utáni legvéresebb, kontinensünket érintő háborúról kimondja, hogy ki volt az agresszor, és ki az áldozat. Meg kéne nevezni a Horvátország egyharmadát és Bosznia-Hercegovina hetven százalékát barbár módon elfoglaló militáris és paramilitáris alakulatokat is ahelyett, hogy az eufemisztikus – az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz érzést sugalló – délszláv háborúk szemforgatóan hamis és undorító álterminológiát használjuk. Sem a szlovének, sem a horvátok, sem a bosnyákok nem támadtak Szerbiára – és ez tény. A szikár valóság maga, mint ahogy a srebrenicai népirtásnak is van gazdája.
Ki kellene mondani: ha nincs az USA és annak elnöke, Bill Clinton, valamint magyar kötődésű diplomatája, Richard C. Holbrooke, még talán ma is tartana az öldöklés. Nincs Dayton, viszont az 1991-től csődöt mondott európai uniós kül- és biztonságpolitika további Lord Carringtonokkal, Van den Broekokkal és Lord Owenokkal állt volna elő tájékozatlansága, fennhéjázása és dilettantizmusa miatt.
Azt is föl kellene már tárni, hogy mi folyik Hágában. Hogy nem volt elég öt teljes év a Balkán mészárosának, Szlobodan Milosevicsnek az elítélésére, akinek kiadása miatt az elmúlt húsz év egyetlen európai szerb politikusa, Zoran Djindjics fiatal szerb miniszterelnök az életével fizetett. És mi van Seseljjel? És hogyan lehet egy kalap alá venni a hazáját felszabadító, jóllehet a krajinai szerbek elleni cselekményeiért háborús bűnökkel vádolt Ante Gotovina tábornokot a Szarajevót Leningrádnál tovább ostromoltató Radovan Karadzsiccsal és Ratko Mladiccsal? Milyen alapon használja továbbá a hágai Nemzetközi Törvényszék nyomásgyakorló hatását népek politikai zsarolására?
Mi, magyarok kitérhetnénk arra, hogy a Drávaszögben, ahol a legtöbb horvátországi magyar él, hét álló évig tartott a barbár szerb megszállás, közel harmincszázalékos emberveszteséget okozva! És mi lesz a délvidéki (vajdasági) magyar veszteség összegzésével?
Délszláv háború? Tényleg? Már a koszovói albánok is délszlávok? Ugyanis őket is lerohanta Belgrád, fölgyújtva városaikat, s nyolcszázezer embert űztek el lakóhelyéről.
Azután NATO-mezben ismét jött Bill Clinton, akinek hatalmas szobra áll már Pristinában, s lett független Koszovó 2008. február 17-én. Ezzel az aktussal ért véget az az irtózat, amely 1991. június 26-án kezdődött, s okozta tízezrek halálát, tett földönfutóvá, hontalanná-hazátlanná százezreket, s ezt mindennek lehet nevezni, csak – szégyen nélkül – délszláv háborúnak nem.
origo.hu
Magyar Péter nagyot bukott az árvízi hisztériájával
