Álmenedzserek alkonya

A rendszerváltozás kezdetén nálunk mindenki menedzsertípusú vezetőnek minősült, aki semmihez sem értett, de a kapcsolati tőkének becézett korrupcióval előnyös privatizációs és megbízási szerződésekben, bőkezű juttatásokban, magas posztokban dúskált. A megfelelő iskolai végzettség, kvalifikált tudás, felkészültség háttérbe szorult és átadta helyét az imidzsemberek istenítésének. Hasonló szerepet töltöttek be, mint a szocializmusban a pártkáderek. Újra kellene fogalmazni végre, ki a valódi menedzser, és ki az, aki kapcsolati tőkéjét kamatoztatva inkább csak úgy tesz.
Ma még nem is érzékeljük igazán, Gyurcsány Ferenc párton belüli nagy veresége milyen új távlatokat nyithat e kérdés újragondolásában. A bukott miniszterelnök ugyanis egyik utolsó képviselője annak a legendának, hogy az igazi menedzsertípusú vezetőnek olyannak kell lennie, amilyen ő. Marginalizálódása tehát az álmenedzserség hattyúdala. Elérkezett az idő, hogy ne legyen olyan szegmense a magyar társadalomnak, amely előtt vonzó a posztkommunista kontraszelekciós szemlélet. Ne becsüljük alá ez utóbbi társadalmilag oly bomlasztó hatását. Gyurcsány, Bajnai Gordon, Kóka János, Simor András vagy Bokros Lajos nem a nyugati értelemben vett menedzsertípusok. Az igazi menedzser politikusi mivoltának mankója nélkül is fel tud virágoztatni egy vállalkozást. Nem elég, ha valaki a nyakkendőjétől a szemüvegéig, szempilla-rebegtetésétől a torokköszörüléséig úgy néz ki, mintha az lenne, akit alakít.
Álmenedzsereink tevékenységét máig nyögjük. Egyelőre csak Gyurcsány vitte magát jégre, a 41,5 milliárdos jegybanki veszteséget feltornyozó Simor a székébe kapaszkodik fehéredő ujjpercekkel. Bajnai meg itt pislog megint a kertek alatt és máris mindenhez kezd jobban érteni, mint Max Weber, Milton Friedman és a Nobel-díjas Joseph Stiglitz együttvéve. A lihegve tapsoló ballib sajtó meg legszívesebben azt is elfeledtetné, hogy valaha az MSZP–SZDSZ-koalíció közelében tartózkodott. A Hajdú-Bét-es, dataplexes ügyekről meg valami azt súgja: fogunk még hallani róluk a bűnügyi krónikákban. Bokroson már ne is csodálkozzunk. Nagyobb tisztelet övezi őt sznob szoci körökben, mint a delphoi jósdát az ókorban. Olyan respektje van, hogy elfeledik a panamai highschool végzettségű szuperman múltbeli rombolásait.
Jogos a kérdés: a párton belüli bukfencek vajon hogyan hatnak a közgondolkodásra? Felszámolható-e valaha is a Kulcsár Attila által emlegetett titokzatos „Gyurcsányi” mítosza? Hisz kit érdekel, hányszor lép rá a szappanra házon belül? Csakhogy az utánzási együttható nagy úr. Azon a sajnálatosan racionális felismerésen alapszik, hogy a társadalmi és gazdasági pozíciónak, valamint a képzettségnek, teljesítménynek semmilyen köze nem volt egymáshoz a posztkommunista Magyarországon. Elég, ha kis Gyurcsányokká akarunk válni. Elegendő, ha az adott szónak annyi becsülete van előttünk, mint egy lemészárolt levéltetűnek, és ha le akarunk gázolni mindenkit, már kandidálhatunk a magasabb posztokra. Minek ide tanulás, tisztesség, erkölcs? Ugyan kérem, avítt fogalmak ezek, a történelem kukájába velük. Tessék csak megnézni, milyen kevesen jelentkeznek reálszakokra. Hányan akarnak fizikusok vagy kémikusok lenni? Ha ez lett volna hajdan a trendi, ma nem lenne a magyarságnak és a világnak Neumann Jánosa, Teller Edéje vagy Szilárd Leója, de Oláh Györgye sem. De mit is beszélünk? Már tanáraik sem lettek volna. Ki az az élhetetlen, aki vállalja a szegénységet egy mindent a pillanatnyi üzleti érdekeknek alárendelő, lótuszevő rendszerben? Kimutatás készülhetne arról, mennyire alászállt a közgazdasági, pénzügyi szakmák becsülete. Nem csoda, amikor financiális kóklerek, közgazdásznak látszó személyek trafálják el mindig a szarva közt a tőgyét gazdasági vonalon. A pénzpiacoknak, az IMF-nek kell dicsérniük a kormány lépéseit, mert a hazai ballib közgazdák beragadtak a siratóének üzemmódba. Nekik persze soha semmilyen károkozásért nem kellett felelni. Sőt, további megbízásokat kaptak és annyi offshore cégbe menekíthették a stika stekszeket, amennyibe csak akarták. De a nagy erkölcskerülőkre manapság rossz idők járnak. Vizsgálják tevékenységüket, megbízásaikat és megbízatásaikat, vizsgálat alá esnek a korrupciós összefonódások.
Ezért olyan fontos, hogy maradék nimbuszától is megfosztották a fő szélhámost. Mert még sosem szenvedett igazi vereséget a politikában. Ahhoz a bokszolóhoz hasonlít, akit kétszer már majdnem kiütöttek, de mindig a bírói rászámolás előtt dobták be számára a ringbe a törülközőt. Idejében hagyta magát lemondatni a miniszterelnöki és az MSZP-elnöki széktől, mielőtt formálisan is kirúgták volna. A pártkongresszus kétharmada kikosarazta és ezt egyhamar nem heveri ki. Azt sem, hogy a tagságot sem sikerült maga mellé állítania. A lényeg ugyanis Gyurcsány esetében mindig a hatalom. Másodlagos, hogy éppen egy program, pártszavazás, alapítványi elnöki vagy kormányfői szék a tét. Az a fontos, hogy keresztülvigye az akaratát. S hogy ő legyen a középpont, és mindig beszéljenek róla. Ez élteti a blogját is.
Elég rosszul áll a szénája a hazugságzsonglőrnek. Nulla hatásfokkal valósítja meg terveit. Sőt, utolérte a legnagyobb baj: kezdik sajnálni. Vagy ami még cudarabb: blog ide, pártmegújítás oda, már nem is foglalkoznak vele. Mesterházy Attiláék túljártak az eszén: felvetéseit el sem utasították. Csak elhalasztották az őszi kongresszusra. Addigra ki emlékszik rájuk? A bukott pártelnök megpróbálja sajnáltatni magát. A Facebookon meséli, hogy a kötcsei polgármesternek átszólt: Vigyázzon, mert egy kémmel áll szemben. Ez figyelemre méltó, hiszen Szilvásy György, Galambos Lajos és Laborc Sándor ügyészségi meggyanúsítása óta senki nem hozta őt szóba a kémkedési üggyel. Vagy Gyurcsány többet tud saját szerepéről, mint amit róla tudnak?
Így néz ki egy párt, amely csak a lakosság problémáival foglalkozik? Mert arra felkészülhetnek az MSZP-ben: Gyurcsány újabb és újabb szavazásokat, mozgalmakat, programokat, meg ki tudja még miket akar majd lenyomni az utódpárt torkán. Talán, ha akarná, sem tudná abbahagyni a belháborút a milliárdos pártdaraboló. Mint az a hőérzékelő hadászati rakéta, amely ha nem találja az ellenséget, saját anyahajóját robbantja fel. Azzal fenyegetőzött a nagy választási kalap-kabát-zakó után: úgy kell politizálniuk, hogy az új kormányfőnek görcsbe ránduljon a gyomra reggelente, ha be kell mennie a parlamentbe, szembenézni a szocialistákkal. A polgári miniszterelnököt láthatóan nem zavarja, sőt, inkább motiválja az ülésteremben büféző, magukból bohócot csináló szocialisták arrogáns hangoskodása. Egyvalaki esetében viszont foghatott a gyurcsányi átok. Mesterházy gombóccal a torkában ébredhet, mert tudja: az expártelnök aknamunkáját kell kivédenie nap mint nap. Hiába próbálnak szabadulni a tőkés munkásmozgalmártól, nem megy. De ez nem csak szívós elvtársuk rovására írható. Mert egy apró Gyurcsány minden szocialistában ott lapul. Újfajta Stockholm-szindróma kerítette hatalmába az álbaloldalt. Olyan régen rájuk tehénkedett az Apró klánfő, hogy idomultak szájtépő demagógiájához. Egyre inkább kis pártként viselkedik az MSZP, nehezen komolyan vehető mikroalakulatként. Csapkodják az asztalt ordítozva, akár a kocsmában, s lemondásra szólítanak fel derűre-borúra. Tudják ők is, kockázat nélkül tehetik, mivel az a veszély nem fenyeget, hogy át kellene venniük a kormánykereket.
S ha így folytatják, ez a kényelmes állapot sok-sok évig eltarthat.