Emberek a tájban 3.

Van az úgy, hogy a könyvért, amely aztán majd társ lesz napokon át, nem a boltba kell menni, hanem szembejön. Fenyvesi Ottó művét, a Némely részletek (Univ Kiadó, 2009.) például a postás hozta. A szerzővel soha nem találkoztam, tudtam persze, hogy kicsoda. Most sem tudom viszont, hogy hol él éppen, a Bakony-Balaton „nagyvárosában”, Veszprémben, a szőke Tisza-parti Szegeden, vagy visszament imádott-korbácsolt Vajdaságába egy szép és találó Ramones-riff kíséretében. Pedig ha összefutunk valahol, sok szomorúságot megspórolhattam volna magamnak. Ugyanis olyan lelki, szellemi közösséget, mint Fenyvesi Ottóval a Némely részletek olvasása közben, íróval ritkán tapasztaltam.
Persze, van a mágikus négyzet, amelynek sarkaiban Borges, Hrabal, Vonnegut és Hamvas zárják össze a maradék értelmet, de hát ott azért a tér és az idő odébb taszigálják kissé a befogadást. Fenyvesi azonban könnyedén beilleszthető a tájamba és a koromba. Minden sorát vállalom, bár erre nem kért fel senki. A Némely részletek egyik része egyfajta napló vagy mi. Feljegyzések, cédulák, bemásolások, vizuális fragmentumok, mondja az alcím. Hálás műfaj, minden írót rá kellene venni erőszakkal, Márainál, Karinthy Cininél is jobban élveztem, mint akár a regényeiket. Jó, mínusz Zendülők és Szellemidézés. Ezt írja, 1993. december 18-án: Magyar sorskérdések címmel vitaest a tapolcai népfőiskolán. Somogyi Győző, Raffay Béla, Németh István Péter, Szabó Lauráék. Ez a megye tele van érdekes művésszel. A Káli-medence különben is egy jó hely, ahol bármi megtörténhet, és ahol semmin nem kell csodálkozni.
Ez így van, még akkor is, ha a harmadik generációs bebírók és gyüttmentek sokat árnyaltak a képen, és inkább a pénzükkel, mint a tehetségükkel. És aztán jönnek sorban a közös igazodási pontok és terepek. Charles Bukowski, Hamvas, az Adria, a foci, a nomádok, a barbárok, a Laibach, a Joy Division, a szegénység, a marginalizálódás, a periféria, a vidék, a couleur local, a vonzódás a sárhoz, a porhoz, a felhőkhöz, a nullához. A fent és a lent, ami ugyanaz.
Egyetemességről, mélységről, magasságokról szólni. A létről, pontosabban annak is egy elég szűk, bár kétségtelenül keserves oldaláról csak keményen és nehezen lehet megnyilvánulni. Kőkemény, barbár az élet, s azt a hitet örököltük, hogy csak kőkeményen lehet megváltoztatni. Van, aki azt mondja, tévedés. A dolgokat csak puhán és lágyan lehet megváltoztatni. És mégis: „Csak a barbárok tudják megvédeni magukat” – írja Nietzsche. Ezt mondja Fenyvesi egy helyen, érezhető tépelődéssel. Na ez az. De addig is, míg eldől, mire jutunk szelíd üvöltésünkkel (vö.: Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban), nyomás le délre, homokos, sziklás partokra, tüzes szemű lányok közé. És csak szemlélődni, szelíd barbárként. Abba a dalmát–olasz géniuszba, amelyből lelkünk vétetett. És amelynek legészakibb sarka a Káli-medence. Sétálni, és ha „meditációnk akadozni kezdene”, bort inni. És természetesen Fenyvesi Ottót olvasni. El-eltűnődve egyes sorokon, mert minden mondata olyan, mint a gyöngysor, körben az olaszrizling tetején, akár vastag falú pohárban is. Mint mediterrán szamurájok, de fél szemünk azért Jake-en és Elwoodon, a Blues Brothersből.