Erőt és dinamizmust várnak

Régóta dilemmát jelent, hogy a parlament munkájának eredményessége mérhető-e az elfogadott törvények száma alapján, illetve a felgyorsított jogalkotási tempó megfelelően javítja-e az államgépezet működését. Mindez azért aktuális, mert működésének második évében a Fidesz–KDNP-kormány nemhogy lassított volna a tavaly nyáron rajtot vett jogalkotási offenzíván, hanem még rá is tett egy lapáttal. Annak ellenére cselekedett így, hogy az ellenzéki pártok éppúgy tiltakoztak, ahogyan az egyes szakmai érdek-képviseleti szervek is kifejezték nemtetszésüket, nem beszélve a folyamatos külföldi kritikákról.
Az Országgyűlés honlapján lévő információk szerint negyvenkét új törvényt, ötvenhét törvénymódosítást és ötvenkilenc országgyűlési határozatot találunk. Ez együttesen százötvennyolc döntést tesz ki, ami igen tekintélyes szám, figyelembe véve, hogy a tavaszi ülésszak csupán február közepén vette kezdetét. Ráadásul a hosszúra nyúlt első fél év utolsó, mai, július 11-i ülésnapja még további végszavazásokat foglal magába, ami növeli majd a kihirdetésre váró jogszabályok mennyiségét. Az összevethetőség miatt érdemes felidézni, hogy az előző ciklus második évében, 2007-ben például összesen hetvenegy új törvényt szavaztak meg. Ám ha alaposan megnézzük, hogy ezek milyen területtel foglalkoztak, akkor rögvest kiderül, hogy a saját állítása szerint nagyszabású reformprogramot végrehajtó Gyurcsány-kormány többnyire kevéssé jelentős nemzetközi szerződések ratifikáltatásával tudta le kötelezettségeit. Nem véletlen, hogy Szili Katalin akkori házelnök nem egy esetben panaszkodott, hogy állandóan késnek a beígért törvényjavaslatok, és a Tisztelt Háznak egyszerűen nincs mit tárgyalnia.
Ehhez képest az idén új alkotmány született, és megkezdődött az alaptörvényben előírt sarkalatos törvények vitája is. Emellett olyan nagy horderejű, nem egy esetben komoly konfliktusokat kiváltó ügyekben is döntött a parlament, mint a devizahitelesek megsegítése, a semmisségi törvény vagy a Mol-részvények visszavásárlásának jóváhagyása. Nem szabad elfeledni, hogy mindezeknek az előkészítését és beterjesztését abban a fél évben sikerült tető alá hozni, amikor a kormánynak az Európai Unió soros elnöki feladatait is el kellett látnia. Ha figyelembe vesszük a 2011. esztendő hátralévő időszakára tervezett jogalkotási programot, akkor bízvást állítható, hogy megmarad a lendület, hiszen a kétharmados törvények nagy része még csak az előkészítés fázisában van, tető alá kell hozni a Széll Kálmán-tervhez kapcsolódó új szabályokat, és emellett az oktatási, az önkormányzati és az egészségügyi rendszer átalakítása sem halogatható.
Eddig azonban az élet azt igazolta vissza, hogy helyes döntés volt a jelzett útra lépés. Mindezt a kabinet megítélése szemlélteti a legjobban. A rendszerváltozás óta nem volt még olyan kormánya Magyarországnak, amelyik egy esztendővel a hivatalba lépése után ekkora fölénnyel vezette volna a népszerűségi listákat, ami akkor is jelentős fegyvertény, ha közben tudjuk, hogy nagyon sokan kiábrándultak a Fideszből, az egekig duzzasztva a bizonytalanok arányát. Ez a folyamat azonban nem járt együtt az ellenzéki pártok erősödésével, és a választásokon való részvételi hajlandóság sem esett vissza olyan alacsony szintre, ami veszélyeztetné a politikai rendszer stabilitását. Sokféle magyarázat létezhet erre a jelenségre, de talán az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a magyar társadalom többsége annyira beleunt már 2010-re a baloldali elit kísérletezgetésébe, és oly mértékben elege lett már a teszetoszasággal párosuló félmunkából, hogy úgy döntött: teljesen mindegy, hogyan fog majd lezajlani a soron következő ciklus, de valaki tegyen már rendet, és tegye stabilabbá a gazdasági és alkotmányos szempontból is megrokkant országot.
Ennek tükrében teljesen hiábavalónak tűnnek azok az ellenzéki érvek, amelyek szerint a Fidesz becsapta a választópolgárokat, és nem azt hajtja végre, amit korábban megígért. Minden jel szerint ugyanis az emberek most nem ebből a szempontból figyelik a fejleményeket, hanem azt várják, hogy a hatalmon lévők dinamizmust és erőt mutassanak fel ott, ahol eddig csak parttalan viták folytak.
Talán nem merészség tehát kijelenteni, hogy egy túlságosan óvatosan manőverező, tétova és határozatlan Fidesz jóval több szavazót veszített volna, mint amennyi végül is a valóságban elpártolt tőle. Ha az Orbán-kormány a vitathatatlan kétharmados többség birtokában nem él a rendelkezésére álló eszközökkel, és nem kezdi meg az előző évtizedekből örökölt előjogok lebontását, akkor ma értetlenség kísérné a kormányzati munkáját, és valószínűleg éppen az a törzsszavazói réteg kezdene szétbomlani, amelynek a bizalma nélkül lehetetlen lett volna választásokat nyerni. Ha egy politikai erő megkapja az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti mandátumarányt, ráadásul úgy, hogy az előző alaptörvény legfőbb támogatóit szinte forgószélként söpri el a népharag, akkor egyszerűen nincs más lehetősége, mint hozzákezdeni a közjogi struktúra átalakításához. Lehet vitatkozni a módszereken, akár egyetérteni azzal, hogy az MSZP és az LMP a saját logikája szerint jól döntött, amikor az alkotmányozás heteiben bojkottálta a Tisztelt Ház munkáját. Minderről majd a saját párthíveik fogják kiállítani a bizonyítványt. Ha azonban az Orbán-kormány nem kezd azonnali és mélyreható változtatásokba, egyértelművé téve, hogy nem akarja folytatni az előző két évtized hagyományait, akkor az ország továbbra is ott ragad a mocsárban, amiből később még kellemetlenebb lenne a kikecmergés. Akár a bénítóan magas államadósságról van szó, akár a munkavégzésre képes, ennek ellenére segélyekből és járadékokból élő százezrekről vagy éppen a drága és túlméretezett állami ellátórendszerekről, mindenütt azt lehetett látni, hogy súlyos ballasztok akadályozták a magyar gazdaság lendületbe hozatalát. A gyors és határozott cselekvésnek nem volt alternatívája. Pontosan úgy, mint 1848 tavaszán, amikor a március 15-i forradalom után néhány hét alatt, a mostaninál sokkal kíméletlenebb tempóban születtek meg az áprilisi törvények, amelyek ma a magyar jogtörténet legszebb fejezetét alkotják.
Persze merészség lenne napjaink politikai elitjét a reformkor nagyságaihoz mérni, éppen ezért a következtetések levonását nyugodtan meghagyhatjuk az utókor történészeinek. Minden valószínűség szerint csak hosszú évek múlva fog kiderülni, hogy a sok szempontból szokatlan és újszerű kormányzati stratégia valóban rá tudta-e terelni Magyarországot egy egészségesebb fejlődési pályára. Ebből következően annak kapcsán sem lehet kimondani még a végső szót, hogy például a sokat kárhoztatott egyéni képviselői indítványok nagy száma megfelelő módszer volt-e a változtatások felgyorsításához. Miután eddig egyetlen olyan törvény sem akadt, amelyik miatt a kormány önbizalmát megroppantó össztársadalmi tiltakozáshullám bontakozott volna ki, ezért egyelőre azt sem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy a kormánypártok bármilyen téren végzetes hibát követtek volna el. Eddig helyesen működött a döntéshozók ösztöne, vagyis minden kényes esetben jól éreztek rá a közhangulatra. Mindez persze a legkevésbé sem garantálható a jövőben, éppen ezért kell állandóan észben tartani: a nagy rohanás után eljöhet az a nap is, amikor bölcsebb döntés lesz a nagyobb óvatosság és a kézifékek behúzása.