Gyarmatosítás pénzzel és fegyverrel

Kardos Gábor legutóbbi cikkében ott kezdi (A bolygófogyasztói társadalom jövője, Magyar Nemzet, július 8.), ahol az elsőt abbahagyta. A szerző cikkében név szerint megszólít, és forgatókönyve már ismerős: Magyarország mint brit gyarmat funkcionál annak ellenére, hogy az angolszász civilizáció lényegében már az utolsókat rúgja. A követendő példa Kína, amely a diabolikus britekkel és amerikaiakkal szemben példás, gyarmatosítástól mentes történelemmel büszkélkedhet. A szerző meglehetősen revizionista történelemszemlélettel próbálja ezt bizonyítani. Kína soha nem gyarmatosított, nem dobott le atombombát civilekre, és gyakorlatilag soha nem folytatott hódító háborút más országok ellen. A gyarmatosításról csak annyit, hogy nemcsak fegyverrel, hanem pénzzel is lehet hódító politikát folytatni. Ha áttekintjük a külföldi tulajdonban lévő közép-afrikai gyémánt- és aranybányák tulajdonosainak sorát, Kína neve az első helyen szerepel. Az atombombákkal kapcsolatban anynyit jegyeznénk meg, hogy habár Kína valóban nem használt atomfegyvert senki ellen, Észak-Korea azonban nem habozna nukleáris csapást mérni bármely szomszédjára, és ehhez csak Peking jóváhagyására vár. Kína emberi jogi bizonyítványa viszont minden szinten elégtelen, s ennek tükrében méltatlanság lenne azon ironizálni, hogy vajon a „Free Tibet” zászlóvivői politikailag korrektebbek-e, mint az Ujguriáért kiállóké. Kína azonban nemcsak a kisebbségek szabadságjogait tekinti nem létezőnek, hanem saját népének effajta jogait is alárendeli a kommunista párt akaratának.
A szerzőnek a globalizációval kapcsolatos észrevételei is meglehetősen egysíkúak. A globalizáció több, mint alrendszereinek összessége. Filozófusok lévén, talán megpróbálkozhatnánk a globalizáció transzcendentálisabb definíciójával, ami talán árnyaltabbá tenné a képet. Így a globalizáció egyfajta vágyat fejez ki, talán a visszatérés vágyát a régóta elveszett tökéletességhez, az egységhez. A globalizáció ennek a hídnak a konstruálásaként értelmezhető, amely a társadalmi létet visszakapcsolná ahhoz a kozmikus evolúció előtti állapothoz, amelyből vétetett. Ez valójában nem más, mint az őstörténeti aranykor utáni nosztalgia. A globalizáció úgy ad történelmi értelmet ennek az ősi vágynak, hogy látszólag lerombol minden tradicionális értéket.
Visszatérve arra a kérdésre, hogy Magyarország ma mennyiben funkcionál brit gyarmatként, a kérdés egésze számomra értelmezhetetlen. Vajon mit ért a szerző brit gyarmatosítás alatt? Magyarországon ma kevés jelét látjuk az angol neokolonializmus térhódításának, hacsak a Tesco üzletláncot nem tekintjük egyfajta gyarmatosítási éknek. A kérdés tehát ugyanaz, amit Kardos Gábor az előző írásában már többször feltett: választanom kell a hanyatló Nyugat és az előretörő Ázsia között. A Doors együttes frontembere, a legendás Jim Morrison énekelte a The End (A vég) című dalban: The West is the best, you can have the rest (A legjobb a Nyugat, a maradék a tiétek).
Kína kétségkívül meghatározó gazdasági ereje nem lebecsülendő. Ám a fenti mondattal a méltató elemzések közepette is nehéz nem egyetérteni.

A szerző filozófus