(hogyan szólítsuk egymást )

Én nem tudom, miként fejezhetik ki az emberek egymás iránti tiszteletüket, szeretetüket vagy netán mértéktartó közönyüket különböző gesztusokkal és szavakkal. Eleve kérdés, hogyan szólítsuk egymást. A megszólítás módja és mikéntje az egyes világrészekre, országokra, sőt falvakra és városokra tekintve is alapvetően különbözik. Az általános, bevett formák mellett, amelyeket köznapi, úgymond egyenrangú emberek használnak egymás között, mint mondjuk, angolszász nyelvterületen a Mr., Mrs. és Miss, vannak a tekintélyt, a magas társadalmi státust és az illető személy iránt érzett fokozott tiszteletet tükröző megszólítások is, teszem azt az iménti példát követve: Lady és Sir.
Magyarországon valaha ennél bonyolultabb volt a helyzet, a megszólítás mintegy kasztokra osztotta a társadalmat, ranglétrát állított fel emígy: tekintetes, nagyságos, méltóságos, kegyelmes úr, illetve asszony, de általában a vezetéknév és az úr (asszony) volt az illendő. A köszönés pedig Jó reggelt, napot, estét, éjszakát, tiszteletem, alázatos szolgálja, ajánlom magamat stb. formákban dívott. Aztán az egyértelműség kora jött el az „elvtárs” szóval, nem volt pardon és kivétel, előfordult, hogy a parlamentben a házelnök a békepüspököt is elvtársnak szólította. Bizalmasabb helyzetben nem elvtársozták egymást az emberek, nem volt ritka a tiszteletteljes szaki bácsi vagy a könnyedebb kolléga bácsi megszólítás sem, ha félő volt, hogy az „elvtárs” esetleg túl ridegnek bizonyul.
A rendszerváltozás kezdetén az úr és a hölgy automatikusan visszatért, és az elvtárs belterjessé vagy gúnyossá silányult. Egy idő után nyugati, főleg angolszász áramlatok kezdtek beszűrődni: egy tág korhatáron belül az idegenek is tegezni kezdték egymást, s a „jó” szó helyett a „kellemes” vette át az uralmat, emígy, csicsergősen: további kellemes napot, lett légyen bár a köszöntöttnek szerencsétlenül ocsmány a napja.
Az idősebbek iránti tiszteletnek is új formákat kellett keresni. Engem úgy öt évvel ezelőtt szólított először egy élemedett külsejű úr Attila bácsinak. Addig csak gyermekek fordultak hozzám emígyen, a kofák például a vásárcsarnokban „fiatalembernek” tituláltak. Ez nyilván üzleti okokból történt, ugyanis serkentően hatott rám. Aztán egyre-másra jöttek a tiszteletteljesen udvarias „Attila bátyám” megszólítások, s az is előfordult, hogy egy közértpénztárosnő bácsinak nevezett.
A közelmúltban egyik rokonomat többször meglátogattam a kórházban. Ott figyeltem meg, hogy az egészségügyi dolgozóknak az obligát főorvos úr kifejezés ugyan biztos pont, de némelyeknek fogalmuk sincs, hogyan kellene megszólítaniuk bizonyos koron túl lévő betegeket. Ez a takarítószemélyzetre is vonatkozik. A néni és bácsi kifejezés csak-csak elmegy még valahogy, tán nincs semmi sértő abban, ha az ápolónő így szól: „Kovács bácsinak hoztam egy partedlit, nehogy megint leegye a pizsamáját a spenóttal”, de az már egy kicsit sértette a fülemet, amikor a másik nővér ugyanezt az urat, aki egyébként jogászdoktor volt, nem is túl kedves hangon Kovács papának szólította. Bizony a kórházi szlengbe még a „tata” is belefér. A beteg persze nem mondja azt az orvosnak, hogy dokikám, sem azt a főnővérnek, hogy főnéni. Nem hiszem, hogy bármifajta rosszindulat vezérli a kórházi dolgozókat, talán fogalmuk sincs arról, hogy a „tata” megszólítás például bizonyos lekicsinylést jelent. Különösen akkor, ha törődésnek, szeretetnek nyoma sincs benne. Az idősebb asszonyokat általában néninek szólítják, de a „mama” kifejezés néha ott is becsúszik. Ha én netán kórházigazgató volnék, utasítanám a beosztottjaimat (és önmagamat), hogy a férfi betegeket szólítsák úrnak, a nőket asszonyomnak.
Hogy ez enyhítene-e valamit a kórházi ápoltak amúgy is nehéz, szomorú helyzetén, én nem tudom…