Jogos és jogtalan kritikák

Nem lehet szó nélkül hagyni, milyen tudathasadásos állapotot idéz elő jó néhány úgynevezett jobboldalhoz tartozó, bármilyen hatásfokkal is, de a közvélemény alakulására befolyással bíró, ezáltal súlyos felelősséggel terhelt értelmiséginél az a sokszor nem minden alapot nélkülöző kritikadömping, amit a jelenlegi kormányzatra zúdítanak itthon és külhonban.
Sokszor érezzük ugyanis jogosnak a bírálatokat, ugyanakkor nyilvánvalóan politikai indítékból – az ő szívüknek kedves párt érdekeinek megfelelően – felnagyítják ezeket a hibákat, a demokrácia, a szabadság elleni súlyos bűnökké torzítják őket, sok esetben annak bizonyítékaként hozzák fel, hogy az „autoriter” Orbán Viktor a kétharmados parlamenti többségét diktatúra kiépítésére, pártja hatalmának bebetonozására használja fel. Ha igazak lennének a vádak, minden magára valamit is adó szabadságszerető honpolgár, függetlenül attól, hogy a jelenlegi politikai kurzus híve vagy ellenfele, utcai tiltakozó megmozdulásokra járna, lázadozna, tiltakozna, ellenállást szervezne vagy emigrációba vonulna. Ha valóban veszélyben lenne a demokrácia, az írástudók, ha nem is a szabadságukat féltve, ahogy arra valódi diktatúrákban jó okot szoktak adni, de legalábbis egzisztenciájuk megőrzését szem előtt tartva elkezdenék a sorok közé rejtve megfogalmazni valódi mondanivalójukat. Erre semmi okunk nincs, mint ahogy nem múlik el úgy nap, hogy ne hangozzanak el a jelenlegi kormányt és parlamenti többségét érintő bírálatok a megszavazott új törvények hibáit ostorozva a végrehajtó hatalom – úgymond – túlkapásai miatt.
Ha követett is el hibákat a jelenlegi kormány, azt soha nem fogjuk eltűrni, hogy néhány tucat lejáratódott, hiteltelenné vált, a korábbi hatalom holdudvarában hosszú éveken át kitartott értelmiségi törölje fel a padlót a magyar jobboldalt vezető politikusainkkal. Ezt a jogukat elvesztették akkor, amikor a mieinket a politikai véleményük miatt rendőrbakancsokkal rugdalták, és nekik nem volt egy szavuk sem. Mert ők akkor éppen élvezkedtek ott a kordonon túli, nekik tetsző demokráciában. Jobboldali, a kritikus hangját féltve őrző írástudóként én sem hagyhatok szó nélkül néhány olyan jelenséget, amit az utóbbi időben tapasztaltam. Hozzáfűzhetném, hogy a jobbítás szándékával, de nem teszem, hiszen olyan alapvető szabadságjogok sérelméről akarok szólni, ahol helyesebb lenne jogállami követelményről beszélni.
Itt van a tervezett intézkedés, miszerint az őrizetbe vett, bűncselekménnyel meggyanúsított polgár negyvennyolc, vagy akár csak huszonnégy óráig nem találkozhat a védőjével. Úgy vélem, ez a jogszabály-módosítás nyílt beismerése annak, hogy a bűnüldöző szerveink, nyomozó hatóságaink a magyar ügyészség, költsünk rá bármennyit is az adófizetők pénzéből, jelenlegi állapotát tekintve képtelen ellátni törvényesen, jogállami keretek között a feladatát. Ha ez tényleg így van, akkor talán ezen a területen kellene rendet rakni, az úgynevezett kiemelt ügyekhez megfelelő szakértelemmel rendelkező, elhivatott rendőröket, ügyészeket rendelni, és nem pedig az állampolgárok alapvető jogait csorbítgatni az eredményes bizonyítás érdekében. Ha az eredményes bizonyításhoz nem elég, hogy nagy horderejű, például a köz sérelmére elkövetett korrupciós, csalási, sikkasztási ügyekben bírói engedéllyel titkosszolgálati eszközöket is bevethetnek, hogy bankszámlák környékén is kutakodhatnak, hogy vádalkut is köthetnek, akkor nehéz elképzelni, vajon mire van szükségük. Elképzelhetetlen, hogy tényleg attól reméljenek sikert, hogy egy professzionális, úgynevezett kiemelt bűnügyet is végrehajtani képes és merészelő ember pont attól törjön meg, hogy akár negyvennyolc óráig nem találkozhat a védőjével. Tényleg komolyan azt feltételezik a bűnüldözőink, hogy nem volt elég idejük az elmúlt másfél év alatt a fehérgalléros jogvégzett társakkal a lebukás esetén indokolt lépésekre felkészülni? Még furcsább, hogy akkor, amikor a gyanúsítottnak jogában áll hallgatni, ezt a jogot még senki nem kérdőjelezte meg nálunk sem, vajon miként kell értelmezni a hazugságvizsgáló kötelező alkalmazásának ötletét a kihallgatásokon. Ha elfogadjuk, hogy a hazugságvizsgáló tudományosan alátámasztva képes ellenőrizni a kihallgatott gyanúsított igazmondását, akkor éppenséggel az ő érdeke, az ő döntése kell, hogy legyen az alkalmazása, éppen az ártatlansága bizonyítása végett, ha hajlandó együttműködni a hatósággal.
A véleménynyilvánítás szabadsága olyan alapvető jog, amelyet nem írhat felül semmilyen vélt vagy valós érdek, még akkor sem, ha egy nagyon nehéz helyzetben lévő ország remél hathatós segítséget Kínától. A hazánkban élő tibetieket is megilleti ez a jog. Magyarország történelme bőven szolgál okot arra, hogy a tibeti népet illető együttérzésünket, a véleményszabadság alkotmányos jogait akkor se dugjuk a fiók aljára, ha éppen gazdasági érdekeink mást diktálnak. Azt sem hagytuk szó nélkül, amikor Bush elnök budapesti látogatása idején hoztak megelőző intézkedést egy iszlám közösség vezetője ellen, a tibetiek indokolás nélküli berendelése a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalba ugyanez a tempó.
Érthető és támogatható cél, hogy a jelenlegi politikai hatalom a megörökölt brutális mértékű államadósságunk és a költségvetésünk helyén talált romhalmaz miatt a közszolgálati média területén is komoly megtakarításokat akar elérni. Csakhogy nem szabadna figyelmen kívül hagyni egy pillanatra sem, hogy a közmédia a köz médiája. Még akkor is, ha finanszírozása – Medgyessy Péter kormányfő elfuserált intézkedésének köszönhetően, amellyel egy tollvonással eltörölte az előfizetési díjakat – a központi költségvetésből történik. A több száz fős létszámcsökkentés során az elbocsátandók kiválasztásában semmilyen politikai szempont nem volt – állítják a listát összeállítók. Nehéz ezt kétségbe vonni, hiszen korábban éppen azok tiltakoztak volna a legnagyobb hangon az ellen, hogy lojálisak az előző baloldali hatalommal, akik most politikai szempontrendszer érvényesüléséről beszélnek. Mindazonáltal a különféle szakmai díjakkal elismert kollégák elbocsátására elég nehéz magyarázatot találni. A közmédiában a baloldali gondolkodású nézők és hallgatók számára mértékadó és elfogadott újságíróknak is teret kell teremteni. Érdeke lenne a jelenleg hatalmon lévőknek is, hogy a mindenkori hatalom arroganciájára mindig szeszélyes nőként reagáló média ügyében, ha kell, macerás egyeztetések árán kikínlódják a kompromisszumot.
Az alapjogaink vélt sérelme miatt szinte naponta dörgedelmeket megfogalmazó értelmiségi elitnek is ideje lenne tükörbe néznie. Talán sokkal több figyelmet kellene fordítanunk a kiszolgáltatott helyzetben lévő, minimálbéren tengődő emberek millióira, akik bérrabszolgaként vagy hosszú évek óta munkanélküliként élik a röghöz kötöttek életét. Akiknek egyáltalán nem probléma az, hogy ki mikor találkozhat a védőjével, hiszen tízezrei se voltak ahhoz, hogy ügyvédet fogadjon, amikor még a jogosan járó végkielégítésétől is megfosztották. Talán sokkal keményebben kellett volna deresre vonnunk a belügyminisztert, amikor bagatellizálta a hazai gyermekprostitúció problémáját, miközben egy tiszafüredi bűnbanda hatmilliárdos haszonra tudott szert tenni eme iparágból.