Kelj fel, komám, ne aludjál!

Gyurcsány Ferenc a Népszabadság június 24-i számában megjelent Oldás és kötés című terjedelmes irománya egy Jancsó Miklós-film elnevezését kölcsönözte. Stílszerűnek éreztem ezért az őszödi szónok dolgozata kapcsán felmerült gondolataimat egy másik Jancsó-film idevágó címével illusztrálni.
Az összeszedettnek még jóindulattal sem nevezhető írás első része egyfajta ideológiai alapvetés kíván lenni, a magyar nemzetfogalom körül kalandoznak Ferenc testvér gondolatai, majd éles váltással betekintést kaphatunk az MSZP belharcaiba, a szemben álló felek vélt különbözőségei kapcsán. Még mielőtt belemerülnék a témába: lehet, hogy ma már nem várható el minden általános iskolai tanártól, hogy ismerje Ady Endre műveit, de azért egy volt miniszterelnök helyesen kölcsönözzön, ha már kölcsönöz. (Írásában helytelen jelentésben használja a „felhorgad” igét, mely Ady csodálatos verse, A föl-földobott kő révén ismerős a széles közönségnek.)
Gyurcsány Ferenc szerint „a nemzeti öntudat hordozója az egész nemzeti közösség, aktív formálója viszont csak egy szűkebb kör”. Ez a meglehetősen elitista megközelítés eléggé furán hat egy, állítólag a társadalmi egyenlőség érvényre juttatásában hívő politikustól. Mi, itt a nemzeti oldalon úgy gondoljuk, hogy a többség igenis magáénak érzi a nemzeti sorskérdéseket, hisz abban, hogy van rendeltetése annak, hogy pont ide született, ezt meg is éli, és szívesen véleményt is nyilvánít e kérdésekről. A közelmúlt eseményei ezt igazolják. Ezt megtapasztalni nyilván viszonylag nehézkes az alsópolpotvárosi nyugdíjas lakossági fórum rajongó résztvevői között, ugyanis ezen események látogatói nem reprezentálják a társadalmat. Aki mélyebbre ás, könnyen rájöhet, hogy a többség e szempontból olyan, mint a Gyurcsány által megálmodott, szűk nemzeti elit: igenis fontos a magyarok túlnyomó részének a közösséghez tartozás élménye. Gyurcsány szerint ez az elképzelt nemzeti elit az ún. rendszerváltáskor szakadt ketté (gyengébb idegzetű olvasóinktól elnézést kérünk, sajnos muszáj részletesen idézni): „A magyar nemzeti elit a rendszerváltáskor rendelkezett egy közös vonással: hittek a demokratikus átalakulás, a rendszerváltozás nemzetet felemelő, pozitív történelmi erejében és szerepében, a jogállamban, a parlamentarizmusban, a szociális piacgazdaságban, az európai perspektívában. Az ország meghasonlása akkor következett be, amikor a nemzeti elit végletesen kettészakadt, és két önálló, ellenséges csoportra esett szét. Az önmagát jobboldalinak tekintő politikai közösség elvesztette hitét a rendszerváltozás pozitív történelmi szerepében, a jogállamban, a parlamentáris demokráciában, a szociális piacgazdaságban, az európai együttműködésben. Ezzel elveszett a nemzeti elit belső kohézióját biztosító integrációs erő, előbb a nemzeti elit, majd az egész nemzet két egymással szemben álló táborra szakadt.” Bár a korábbi miniszterelnök a nemzeti elitbe tartozónak gondolja saját politikai családját is, el kell keserítenem: 1989–90-ben a fenti értékekben hívő rendszerváltók épp az ő politikai családját űzték el (sajnálatos módon nem túl messzire) negyvenéves uralom és – mondjuk ki – diktatúra után. Gyurcsány súlyos történethamisítását rendkívül fontos korrigálni: az ő politikai családja nem a rendszerváltók, a „nemzeti elit” oldalán állt, nem a jogállamban, parlamentarizmusban, demokráciában, hanem annak épp az ellenkezőjében hitt – ha egyáltalán bármiben. S bár a kiegyensúlyozott elemző szerepében nem először tetszelegni próbáló „pápai gyerek” megnyugtat bennünket, nem gondolja, hogy a jobboldalon csak rossz emberek gyülekeznek, de egy bekezdéssel odébb mégis arról beszél, hogy a jobboldal egésze súlyosan haladásellenes (jobboldal=haza, baloldal=haladás), és azon munkálkodik, hogy „visszaépítse a keresztény, vérnemzeti Magyarországot” (bármit jelentsen is ez). Valószínűleg ez a néhány gyurcsányi mondat – amellett, hogy alacsony színvonalú és egyúttal sértő – jobban mélyítette a lövészárkokat, mint bármi az elmúlt időszakban. Belefér még a volt miniszterelnök cikkébe egy kis szerecsenmosdatás is, tudniillik annak a hazugságnak a továbbszajkózása, miszerint „Kádár rendszere ugyanis a nyolcvanas években a hétköznapi emberek sokasága számára elfogadható szabadságot biztosított: viszonylag szabadon lehetett utazni, nézhettük az osztrák tévét, a boltok tele voltak áruval.” Ehhez csak anynyit, hogy az „élhető szabadság” a többségnek nagyon is fojtogató volt, és nem szabad elfelejteni azt sem: Kádár Gyurcsány által ajnározott rendszerének 1956 halottai voltak a fundamentumában. Sokkal inkább kereshető abban a rendszerváltás elmaradt eufóriája, hogy a többség csak a cégér kicserélődését látta: a volt kommunista funkcik vadul privatizáltak, kormányüdülőket szereztek meg fillérekért, úszómedence-áfát igényeltek vissza, vagy ha úgy tartotta elvtársi kedvük, áron alul kapta cégük az ipari áramot, és mindeközben milliárdosként dalolták az Internacionálét. Míg a kommunista diktatúrában gyökerező párt foglalja el a politikai baloldalon a szociáldemokraták helyét, nem lesz nemzeti kiegyezés az új és a régi rendszer (immár zsugorodó) hívei között. Nem akarat híján, hanem mert egyszerűen „fizikai” képtelenség. A Gyurcsány által vágyott „baloldaliság kultúráját” nem lehet megvalósítani ezzel a szervezettel és személyekkel. Míg ők képviselik a magyarországi baloldalt, csak a közös múlt – sokaknál a közös bűnös múlt – az összekötő kapocs (ami 21 év után talán már kevés), és nem a közös „baloldali kultúra”.
Érdemes időről időre felidézni a volt miniszterelnök őszödi szavait: többek között kifejtette, hogy amennyiben megbukik, visszavonul és „majd kib...ott jó könyveket” ír „a modern magyar baloldalról”. Egy egész ország várja lélegzetvisszafojtva mind a visszavonulást, mind a könyveket. Talán az előbbit egy leheletnyivel többen és jobban.

A szerző filmipari szakember