Kell-e nekünk építőipar?

A kérdés természetesen álnaiv, s a válasz rá magától értetődik. Köztudott, hogy az építőipar a magyar gazdaság egyik legfontosabb ágazata, amelynek talpra állítása nélkül nincs kiút, nemzeti felemelkedés. Az ágazat a lánctartozások és az egyéb szabályozatlanságok miatt súlyos válsággal küzd. Az építőipar a nemzetgazdaság egyik legnagyobb potenciális jövedelemtermelő ágazata. Nem mellékes, hogy ezen a területen foglalkoztatható a legtöbb olyan munkavállaló, aki semmiféle szakképzettséggel sem rendelkezik, és akiknek a munkába állítása az Orbán-kormány deklarált célja. Éppen ezért sajnálatos, hogy egyelőre nem érzékelhető a határozott kormányzati szándék, hogy e jobb sorsra érdemes ipar szereplői számára végre elvárható jogbiztonságot teremtsenek.
Egymillió munkahely megteremtése egy jól működő építőipar nélkül lehetetlen, ezért létkérdés az ágazat egészét érintő pénzügyi és jogi biztonság. Az építőipar további leépülése növelni fogja a munkanélküliek számát. A Magyar Nemzet 2011. június 2-án megjelent egyik írásában – adótartozásaik miatt – több tízezer építőipari vállalkozás bezárását jelezték előre már erre az évre. Mindannyian tudjuk, hogy a vállalkozások fizetésképtelenségéért jórészt a fizetési fegyelem és a megfelelő jogbiztonság hiánya okolható.
Az ágazat jövedelmezősége annyira alacsony, hogy nyereséget nem vagy csak ritkán lehet elérni. A vállalkozók és alvállalkozóik kiszolgáltatott helyzetével a beruházók és a generálvállalkozók gyakran visszaélnek. Az indokolatlanul hosszú fizetési határidők miatt valójában a vállalkozók adnak kamatmentes hiteleket a beruházóknak.
A beruházó és generálkivitelező többnyire nyerő helyzetben van, mert ő rendelkezik a pénz fölött. Ha nem fizet – és ez sajnos gyakran előfordul –, a vállalkozó gyakorlatilag képtelen behajtani jogos járandóságát. A pénzek visszatartására kifinomult és kevéssé bonyolult technikák egyaránt a rendelkezésükre állnak. Segítségükre van a rossz bírósági gyakorlat is, mert a peres ügyekben évekig nem születik jogerős döntés. Ez többnyire elegendő ahhoz, hogy a vállalkozó időközben pénzügyi tartalékok hiányában tönkremenjen. A pereskedés drága, eredményessége kétséges, a túlterhelt és végletekig kiszolgáltatott vállalkozók számára ez aligha járható út. Ráadásul az egy-egy beruházás megvalósítására Magyarországon létrehozott külföldi projektcégek számos esetben egyszerűen eltűnnek az országból a jogos végszámlák kifizetése előtt, tönkretéve ezzel sok építőipari vállalkozást. Természetesen a külföldi projektcégek képviselői többnyire olyan országokból származnak, amelyekkel nincs kiadatási egyezményünk. Az alvállalkozóként vesztes cégek befogadott, de ki nem fizetett számlájuk miatt viszont kénytelenek az államnak befizetni az áfát és a közterheket.
Nem sokkal jobb a helyzet a hazai projektcégekkel sem. A cégek a számlafizetések előtt csődöt jelentenek, előtte rendszerint kiegyeznek a beszállítóikkal, hogy amennyiben jogos követelésük 80-90 százalékáról lemondanak, a maradék 10-20 százalékot azonnal kifizetik. A végletekig kiszolgáltatott vállalkozó rendszerint aláírja az egyezséget.
Többnyire nyertes pozícióban van a generálkivitelező is. Ha jó viszonyt ápol a beruházóval, akkor a pénze biztonságban van, ugyanis csak akkor fizet az alvállalkozóinak, ha a beruházó már őt kifizette. Teljesen mindegy, mire szerződött az alvállalkozóival. Arra még nem volt példa, hogy fizetési határidő be nem tartása miatt késedelmi kamatot fizettek volna. Nem kellene ezt is törvényben szabályozni?
Ne felejtsük el, hogy a beruházások jelentős részét a beruházó, illetve a generálkivitelező a szerződött alvállalkozóival, valamint az építőanyag-beszállítókkal finanszíroztatja meg. Ezért van az egyébként önmagában is botrányos 2-3 hónapos fizetési határidő, amelynek még további halasztására is számos technikát alkalmaznak a generálkivitelezők. Például egy teljesítési igazolás kiadását a vállalkozó még hibátlan teljesítés ellenére sem tudja beszerezni a generálvállalkozó akarata ellenére. Enélkül viszont a számla nem adható be, és jogi eljárás sem indítható. Hol itt a jogegyenlőség és a jogbiztonság?
Felelősségre vontak-e bárkit is az M0-s híd körüli botrányos ügyben? Legjobb tudomásom szerint több mint kétmilliárd forintnyi számlát nem fizetett ki a generálkivitelező az általa csődbe juttatott építési vállalkozóknak. Hogy fordulhatott ez elő egy európai országban?
Vajon hány vállalkozás ment csődbe csak ezen az egy beruházáson? Hány elbocsátott dolgozó maradt állás nélkül, és ez valójában hány családot érint? Mennyi munkanélküli-segélyt kell kifizetnie az államnak emiatt? Van-e esélye az elbocsátottaknak visszakerülni a munka világába?
A csődbe ment vállalkozások cégkapcsolataik miatt nyilvánvalóan további alvállalkozókat és anyagbeszállítókat ránthatnak magukkal, mert jogos követeléseiket bedőlt vállalkozó partnereiktől ők sem kaphatták meg. Ezek a kérdések mind válaszra várnak!
Tekintsük át a teljesen jogfosztott, jogbiztonság nélküli vállalkozók és alvállalkozók helyzetét. Ők a nagy többség. Legtöbbjük semmiféle tartalékkal nem rendelkezik, ugyanis azt már rég felélték. Termelőeszközeik megújítására esélyük sincs. A befolyt pénzek egy részének cégbe történő visszaforgatására már régóta nincs lehetőség. Csoda, ha a működési költségekre és az adókra jut pénz. Nem sok olyan olyan vállalkozót ismerek, aki eszközvásárlásra pályázati pénzt nyert volna az utóbbi 8 évben. De olyat is alig, aki az önrész kifizetésére képes lett volna. Viszont annál többen vannak, akiket a felszámolás veszélye fenyeget, mert több a kinnlevőségük, mint amennyi a beszállítói tartozásuk.
Hiba lenne a kormánynak abban reménykedni, hogy a bedőlt cégek helyén majd új cégek tűnnek föl. Ha ezt hiszik, akkor abból a hibás feltételezésből indulnak ki, hogy minden szakember pótolható. Ez nem igaz. A szakértelem rohamosan fogyatkozó nemzeti kincsünk, éppen ezért több megbecsülést érdemelne.
Arra a jogos kérdésre, hogy van-e ebből a helyzetből kiút, létezik-e gyorsan bevezethető megoldás, a válasz természetesen igen, ha van hozzá politikai akarat.
A számos törvényi lehetőség közül csak egyet említek. Ha egy beruházás során a generálkivitelező csak akkor kapná meg benyújtott részszámláinak és végszámláinak összegét, ha igazolta, hogy az alvállalkozóit és beszállítóit már maradéktalanul kifizette, akkor már az anyagi és a jogbiztonság is sokat javulna. Ha pedig a beruházó is csak akkor kaphatna használatbavételi engedélyt az építményére, ha a szerződésének megfelelően kifizette minden vállalkozóját, akkor már ténylegesen sokat javulna a helyzet. Bizonyára létezhet még számos egyéb garanciális technika is, egy biztos: a trükközések világának véget kell vetni. Alapvető szempont kell hogy legyen a beruházás teljes fedezetének biztosítása még arra az esetre is, ha időközben a költségek bármely okból megemelkednének. A veszteséget jelenleg az alvállalkozókra terhelik. Ha a fentieket a generálkivitelezők erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező lobbija azzal utasítja el, hogy ebben az esetben egy gyenge alvállalkozói teljesítmény esetén is fizetnie kell, akkor arra az a válasz, szíveskedjenek kipróbált, jó referenciákkal rendelkező alvállalkozókat foglalkoztatni, akkor kicsi lesz a kockázat is.
Ez esetben végre létrejöhetne az a mindenki által áhított kegyelmi állapot, hogy a minőség is szemponttá válna, nem csupán az olcsó ár.
Ha tovább folyik az a gyakorlat, hogy mindig a legolcsóbb a nyerő, és ha gyenge a teljesítés, legfeljebb nem fizetik ki a munkát, akkor nincs megoldás. A szakma tovább züllik, a jól képzett cégek munka nélkül maradnak, mert mindig lesz egy olcsóbb, aki a reális piaci ár alá megy. Amennyiben az olcsó ár gyenge teljesítménnyel jár – és ez a gyakori –, vagy nem, vagy csak jelentős értékcsökkentéssel fizetik ki a munkát. Valójában minden szereplő rosszul jár.
A szakma különös kétarcúságot mutat. Egyszerre van jelen a kitűnő szakértelem és a szaktudás teljes hiánya. A piaci szereplők egy része velejéig korrupt, míg mások becsületesek. De jól érzékelhető az elbizonytalanodás. A szereplők – joggal – úgy érzik, hogy ezt az ágazatot sorsára hagyta a politika. Pedig az építőipar nem pénzt kér, hanem jó döntéseket és jogbiztonságot! A jól működő építőipar gazdasági húzóágazat. De ha a kormány nem tesz sürgősen rendet a jogi és pénzügyi környezetben, akkor valószínűleg nincs tovább.

A szerző építészmérnök, vállalkozó