Egy korábbi interjúban a kárpátaljaiakat közrefogó kettős vasfüggönyről beszélt. Mit ért ezalatt és mit jelent a bezártság ma egy Kárpátalján élő művész számára?
– Olyan jellegű bezártságról, mint amilyenben a Szovjetunió idején éltünk, már nem beszélhetünk. Azt sem mondhatjuk, hogy gátolnák az alkotótevékenységet. De nem becsülik, sőt, szándékosan pusztítják értékeinket. Kiengedték a sovinizmus szellemét a palackból és most nem tudnak vele mit kezdeni. Egyébként a szélsőséges ukrán nacionalisták mögött az úgynevezett Svoboda-párt áll, amelyet inkább Galíciából irányítanak. Kárpátalján ugyanis nincs hagyománya a nacionalizmusnak, a különböző nemzetiségek között olyan szoros, gyakran családi kapcsolatokkal is megerősített kötelékek szövődtek, hogy akik ezek eltépésére törekednek, azok tulajdonképpen saját véreiktől is elvágják magukat.
– Úgy tudom, Pro Arte néven nemrég alapítvány jött létre az értékromboló tevékenység megfékezésére. Kik hozták létre?
– Művészek, írók, orvosok, zenészek, tudósok. Olyanok, akiknek fontosak a múltból örökölt értékeink. Nézze, Kárpátalja mindig is provinciálisnak számított. Nincsenek olyan Európa-hírű kincseink, mint például Kassának vagy Marosvásárhelynek, de vannak igenis szép, a XIX–XX. század fordulóján épült városi épületeink és vannak népi építészeti értékeink is. A faépítészet értékeit például az újgazdagok veszélyeztetik elsősorban azzal, hogy a régit megsemmisítik és stílustalan elemekkel díszítik házaikat. A másik nagy problémánk, hogy belvárosainkat ledózerolják. A harmadik dolog, amivel foglalkoznunk kell, hogy az ukrán nácik folyamatosan támadják a magyar történelmi értékeket, mert szerintük mindent el kell tüntetni, ami „sérti, irritálja az ukránokat”.
– Mennyiben sértheti például őket az ön legismertebb munkája, a Vereckei-hágón fölállított millecentenáriumi emlékmű, amelyet újra és újra megrongálnak?
– Én olyanra terveztem a Magyarok Világszövetsége nemzetközi pályázatának nyertes alkotását, hogy senkit ne sértsen, sőt, arra törekedtem, hogy a különböző nemzetek megbékélésének a helye legyen. Az emlékmű alakját egy, a népi építészetben megfigyelhető, védő hatású oromdísz ihlette, a hetes tagolás a hét honfoglaló törzsre utal, de a forma – tükörképével együtt – olyan csillagmotívumot ad ki, amely minden Kárpát-medencei nép művészetében fontos szerepet kapott. Kapu-, egyben kápolnateret, oltárkövet vesznek körül a tömbök, amely egységében stilizált nőalakra is emlékeztet. Tudtam, hogy az emlékművet támadni fogják, éppen ezért kerestem a jelképeket a megbékélés terének a kialakításához azon a helyen, amely a magyarság számára a legfontosabb szimbólumok közé tartozik. Az indulatokat a politika kavarja, pedig az ukránok is felmennek oda például esküvő után fényképezkedni.
– Két emlékművet is készített a sztálini terror áldozataira emlékezve. A munkácsi az otthon maradt asszonyok előtt tiszteleg, a másik, egy négyméteres gránit forma a diktatúrával szembeszálló lelkészeket idézi meg. Lehet győzni olyan erők ellen, amelyeket a múlt, a diktatúra évtizedei ma is táplálnak?
– Igen, de ehhez vissza kell mennünk a gyökerekig. Nekem, mint Ukrajnában élő magyar nemzetiségű művésznek meg kellett találnom – az iskolában belénk sulykolt ukrán formák, motívumok helyett – azokat az ősi, eredeti motívumokat, amelyekre építkezni lehet. Feladatomnak érzem, hogy az ukrán és a magyar nép közelítésén munkálkodjam. Nagyon fontosak számomra a szakrális terek is; mintegy húsz olyan munkám van, amely ilyen terekbe készült református, görög katolikus, ortodox templomokba, sőt zsinagógába is. Nem osztom Istent szeletekre. Megpróbálom a megrendelőket meggyőzni arról, hogy nem a XVI–II–XIX. századi motívumok ismételgetésével, hanem kortárs formák beemelésével kell gazdagítanunk e tereket. Ez nagyon fontos, mert Kárpátalján az emberek többsége nagyon vallásos, gondolkodásuk formálódásában a templomoknak jelentős szerepük van.
– Több műfajban, többféle anyaggal dolgozik, gyakran vesz részt külföldi művésztelepeken, de otthon maga is lelkesen szervezi művésztársai munkáját. Nem szegte kedvét a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kudarca?
– Nem ez volt az első nagy pofon, hanem az, amikor a Szovjetunió szétesése után lemondtak rólunk, amikor a magyar kormány „semmilyen igénnyel” nem lépett föl. Ami pedig december 5-ét illeti: van olyan barátom, aki azóta nem teszi be a lábát Magyarországra. Én viszont minden eszközzel változatlanul azt szeretném tudatosítani, hogy a kárpátaljai magyarság létezik, értéket jelent.
origo.hu
Orbán Balázs: Ez a háború nem a mi háborúnk - videó
