Nincs ellátatlan beteg

Engedjék meg, hogy mint legalább negyven éve rendszeres olvasójuk, hozzászóljak újságuk július 9-i számukban Dr. Andrássy Gábor igazgató főorvos úr tollából megjelent véleményéhez. Teszem ezt 30 éves orvosi praxis – sebész és traumatológusként – és 37 éves egészségügyben eltöltött év tapasztalata okán. Igazgató úr cikkének első felében áttekintést ad a magyar orvostudomány történetéből, anekdotikus szinten. Véleménye második felében – a „De miért…” bekezdéstől – már részletesen boncolgatja az egészségügy válságának és az orvoselvándorlás okait. Ezt egészíteném ki véleményemmel.
Érdekes és jogos, igaz megközelítés, hogy nemcsak négyezer orvos hiányzik a magyar praxisból, hanem növeli a betegellátás hiányát, a várakozási időt, hogy a specialisták – sőt szuperspecialisták, a cikkben jelzett katéterablációs szakemberek – egyre időigényesebb beavatkozásokat hajtanak végre, ezért idejük a betegekre kevesebb. Ez így igaz.
De hadd ejtsek egy közbevetést! Magyarországon a többszintű egészségügyi ellátórendszerben mindenki egy emelettel lejjebb lévő ellátási szinten kénytelen dolgozni. Az alapellátásban dolgozó kollégáink irgalmatlan adminisztrációs terhelése a betegektől vesz el időt, akik kihasználják a beutalómentes szakorvosi vizsgálati lehetőségeket. A magyar szakrendelőkben jórészt az alapellátásra tartozó vizsgálatok történnek.
Ennek folyományaként a szakorvosi rendelőkből a túlterheltség okán kénytelenek a kórházak ambulanciájára küldeni ellátásra betegeket. De ennek még egy oka is van. Jelenleg a szakorvosi rendelőkben nem szakmai életpályájuk csúcsán lévő – igyekeztem finoman fogalmazni – kollégák dolgoznak. Ez azért van, mert nincs egy olyan életpályamodell, amiben benne lenne egy szakrendelésen a betegek korrekt ellátásának igénye, lehetősége. Egyszerűbb a beteget, sérültet tovább küldeni, elirányítani.
A fentiek miatt kórházaink ambulanciája maga a rémálom. Túlterhelt orvosok, hajszolt középkáder kollégák fogadják a beteget. Egészségügyi kormányzatunk első lépései egyikének kellene lennie az ellátási szintek helyreállítása. Erre vezethető vissza a várólistákon szereplők várakozási idejének növekedése is. De ezt kampányokkal nem lehet csökkenteni, hanem az alapellátásban dolgozó kollégák idejének jobb beosztását kell lehetővé tenni. Vagyis, a fent már említett adminisztrációs terhek jelentős csökkentésével, az ellátott betegek számának reálisabb meghatározásával – ami egyenlő a praxisok számának növelésével – kellene a betegekre fordítható időt növelni. És életpályamodell kidolgozásával kívánatossá tenni az alapellátási munkát.
Természetesen ugyanez vonatkozik a szakorvosi rendelőkben folytatott munkára is. Mert nem a várólisták a roszszak, hanem az arra feljutás ideje. Egy ízületi kopásos beteg, akit az alapellátás megfelelően gondoz, megfelelő szakorvosi kontroll mellett várhat éveket is protézisre, ha közben a kezelések mellett tünetei, panaszai jelentősen csökkennek. Nem akkor kell a beteget ízületi protézis várólistára tenni, amikor már járásképtelen. Ilyenkor jogos a türelmetlenség. És ez igaz más betegségekre is. Mindjárt másként látnánk a várólista rémét. De ezt valahogy kontroll nélkül vette át egészségügyi kormányzatunk az elődöktől.
Másik évtizedek óta megoldatlan probléma a paraszolvencia kérdése. Az orvostársadalom többsége elítéli és szíve szerint megszüntetné ezt a még a Rákosi-korból ránk maradt szörnyedvényt. Ami a gond, hogy a paraszolvenciai 90 százalékát az orvosi kar 10 százaléka kapja. És ez a 10 százalék van döntési helyzetben, ami megnehezíti a küzdelmet. Talán most a kötelező kamarai tagsággal sikeresebben vehető fel a harc, bár erős kétségeim vannak. A kamarának is meg kell újulnia. Felelős vezetőink többször tesznek olyan kijelentést, hogy az egészségügyi ellátás még nem omlott össze, de működésének határán van. Bár ez igaz – ellátatlan beteg nincs –, de ezt az teszi lehetővé, hogy az egészségügy aktív szereplői – orvosok, középkáderek – jelentősen túllépik a törvény által megszabott munkaidőt. Hogyan?
Mindig más helyen, más néven – saját név, majd másnap egy bt. nevében, harmadnap egy kft. tagjaként – látják el fárasztó munkájukat. Mikor az időkorlátozás törvénybe lépett, és kollégáim tiltakoztak ellene, én akkor is azt mondtam: törvényes munkaidőben, tisztességes fizetést akarok, és nem hajszoltan dolgozni. Ez sokszor a betegellátás színvonalát is veszélyeztetheti.
Dr. Nyulászi András
sebész-traumatológus főorvos