Oda a kedvenc játékunk

Ültem a zágrábi lelátón tavaly szeptemberben, és alig hittem a szememnek: férfi vízilabda-válogatottunk hat esztendő után végre ismét legyőzte a szerbeket, méghozzá simán. Kicsodálkoztam, kiörültem magam, aztán pár perc múltán már a fülemnek nem akartam hinni, mert a sajtóközpontban egy délszláv kolléga fennhangon fejtegette, vak, aki nem látja, hogy a szerbek leadták a meccset, hülyék lettek volna, ha nem teszik, nyolcszoros pénzt fizettek a fogadóirodák a vereségükre. A magyarokat meg sem próbálták bevenni a buliba – folytatta a jóember –, mert minek közösködni, amikor kikapni bármikor, bárkitől egyedül, külső segítség nélkül is lehet. Az évek óta várt diadal dacára rosszkedvűen zötykölődtem hazafelé, és azon gondolkodtam: lassan oda jutunk, hogy egyesek, nem is kevesek, minden váratlan eredmény mögött csalást sejtenek, sőt már el sem ítélik azt, hanem normális, logikus fejleménynek, reakciónak tekintik?
A válasz sajnos egyre határozottabb igen. Így pedig roppant nehéz tisztán sportolni, a sportért lelkesedni, beszélni, írni róla. Az internetes fogadások fokozatosan minden sportágat, korosztályt és versenyzési szintet behálózó rendszere az utóbbi egy-másfél évtizedben egyre több helyen, egyre többekben ültette el a kísértést vagy csak a gyanú csíráit, amiből mostanra kikelt az egész sportvilágot fenyegető métely. Sokak szerint a dopping a sport halála, ezzel szemben állítom, a fogadási csalás hétszeresen az. Mert aki tiltott teljesítményfokozót vesz magához, az jobb, erősebb, gyorsabb akar lenni; aki a saját kudarcára tesz, tetet fel pénzt, az viszont a valóságosnál roszszabbnak, gyengébbnek, lassabbnak mutatja magát. Előbbi törekvés nem idegen a sport szellemétől, utóbbi ellenben igen.
A verseny, a vetélkedés – kezdetben leginkább életre-halálra – nagyjából egyidős az emberiséggel. A győzelem vagy akár a túlélés érdekében alkalmazott csalás inkább cselnek, fortélynak minősült, Akhilleusz varázsából sem von le semmit, hogy anyja belemerítette a Styx vizébe, és sebezhetetlenül mégis szilajabbul hadakozhatott, a trójai falovat megálmodó Odüsszeusz eposzi jelzője sem a csaló, hanem a leleményes. Eleink kisebb tétekért is számos trükköt bevetettek, az ókori Rómát feltáró régészek döbbenetükre több hamisított kockajátékot találtak. Évezredeken át mindenki nyerni akart – az első modern kori, athéni olimpia maratoni futásának rajtakapott átmeneti bajnoka is, aki egy darabon szekéren vitette magát –, alapvetően modern kori felismerés, hogy a vereség jobban fizet. Ráadásul kisebb kockázat és befektetés árán is elérhető.
Az 1970–80-as évek totóbotrányai mindamellett megmosolyogtató bűnök, pár elszigetelt, háztáji szélhámos csínytevései. Például azé a magát multimilliomos szponzorjelöltnek kiadó csibészé is, aki arra kérte egyik élklubunk vezetőjét, a soron következő találkozón a tartalékokat játszassa, mert kíváncsi rá, milyen a második vonal. Ez a mából nézve már-már bájos amatörizmus. A „profizmust”, azaz a korszakhatárt az internet megjelenése, majd az illegális fogadóirodák elburjánzása jelentette; addig Záhonyból is bajos volt „letutizni” egy dunántúli meccset, most a Távol-Keleten lehet tippelni alsóbb osztályú európai mérkőzésekre is.
A merítési lehetőség, a pénzösszeg, így a kísértés is óriási. A sportolók kivételezett személyiségek lettek, akik olyan események végkimenetelére fogadhatnak, amelyeket egyértelműen befolyásolni képesek. Jó, közvetítő útján, de ez inkább technikai, szervezési feladat. A Barcelona vagy a Manchester United futballistái bizonyára nem mennének bele efféle stiklibe, de az a srác, aki a harmadosztályban havi pár tízezer forintot keres, és jó eséllyel azt se kapja meg, miért ne vetemedne soha arra, hogy másfél óra alatt szakítson pár milliót? Ha a futószalag mellett álló munkás reggel eurókötegekért megtippelhetné, hogy aznap hány selejtet gyárt majd, vajon felháborodva utasítaná el a lehetőséget, és azonnal rendőrért kiáltana?
A fogadási csalás általában éppen ettől megfoghatatlan, felderíthetetlen. Hogy nincs konkrét kárvallottja, áldozata. A vesztegető és a megvesztegetett sem az. A kör ezzel be is zárul, és kívülről nagyon nehéz bekerülni. Az esetlegességet a bennfentesek szerint száműzték, elképzelhetetlen, hogy egy addig feddhetetlen balhátvédet egyszer úgy megkenjenek, hogy kilencven perc alatt rúgjon három öngólt, ezért megtömjék a zsebét, aztán visszatereljék vagy -engedjék a becsületes útra. A szóbeszéd manapság arról szól, hogy a fogadási csalás csakis bűnszövetkezeti formában művelhető; a klubok már nemcsak a tudásuk, hanem a hírük alapján is szelektálnak a játékosok között, bizonyos ügynökök számára az a legnagyobb siker, ha új öltözőbe képesek régi kliensüket telepíteni, mert akkor máris megvan a következő fertőző sejt, a jövő tenyészete.
Aki lebukik, az magára vessen. Túl éhes volt, túl gátlástalan. Ahogyan a magyar közélet, úgy a magyar sport bűnözőit is ugyanaz jellemzi: minimális szakértelem, maximális arcátlanság. Hisz a sportoló sem egyedi embertípus, illeszkedik a közeghez, amelyből vétetett. Semmiképpen sem alávalóbb annál, de nem is feltétlenül erényesebb. Ha a minap letartóztatott magyar játékvezetők nem a századik percben ítélnek Dél-Amerikában büntetőt, vagy ha a bolgár–észt meccsen nem átallottak volna négy tizenegyest befújni, ha nem holnap akarnak meggazdagodni, hanem hosszú évek alatt, talán nincs, aki lefülelje őket. Hisz szinte mindenre lehet fogadni: a sárga lapok és a szögletek számára, arra, hogy ki dobja az első taccsot és így tovább.
Nem az érintettek morális, hanem szellemi szintjét jelzi, hogy így is egyre többen kerülnek rács mögé. A bochumi ügyészség már kontinentális körben tevékenykedik, a dél-koreai futballban hazugságvizsgáló alkalmazását fontolgatják, a közelmúltban nemcsak nálunk, hanem az olaszoknál, a görögöknél és a törököknél is láncra verve vezettek el megtévedteket. És nemcsak K. Zoltánokat, pályafutásuk végén járó futballistákat, hanem tekintélyes, dúsgazdag klubelnököket is a Trabzonspor vagy éppen a Volosz éléről.
Az eddigiek alapján úgy tűnhet, a labdarúgás a legfertőzöttebb. Ezzel szemben kizárólag annyit állíthatunk: mint ahogyan csupán az a doppingoló, akit doppingvétségen értek, csak az a csaló, akit csaláson kaptak. És a többi sportágat eddig megkímélték a tömeges leleplezésektől. Pedig a manipulációra a foci a legkevésbé alkalmas: itt a legkevesebb a gól, ezért itt produkálható a legkevesebb fordulat és szélsőséges eredmény, ellenben itt a legtöbb a játékos, tehát a rizikófaktor is, mert aki nincs benne az ügyletben, elronthatja, aki benne van, elárulhatja.
A kisebb csapatlétszám csekélyebb kockázatot rejt; ha vennénk a fáradságot, és összesítenénk, az internetes fogadások megjelenése óta a labdajátékokban mennyivel nőtt az amúgy ritka, ezért remekül fizető döntetlenek száma, vagy mennyivel gyakrabban fordul elő, hogy az egyik félidőt, harmadot, negyedet nullra nyeri az egyik csapat, majd a következőben szoros küzdelemben alulmarad, valószínűleg érdekes eredményre jutnánk. Innen pedig már csak egyet kellene lépni az egyéni sportágak felé, ahol a szumóbirkózótól a teniszezőig mindenki a maga szerencséjének egyedüli gazdája, kovácsa lehet.
A kép lehangoló, ezért a sportkedvelőknek azt javaslom, tekintsék merő víziónak. Én is azt teszem. Miközben tudom, hogy aki bizonyítottan fogadási csalást követett el, az a büntethetőségi tétel felső határáig mindent megérdemel.
Mert óriási a vétke: elveszi tőlünk az emberiség kedvenc játékát.