Rejtett üzenetek

Az egri vár Dobó-bástyája első hallásra különös helyszínválasztás az iszlám kalligráfia remekműveit bemutató kiállításra. Ha azonban hozzátesszük, hogy a héten megnyílt tárlaton kortárs alkotások szerepelnek, amelyek a nyugati és az iszlám világ közötti párbeszéd elősegítésére érkeztek Egerbe, akkor találó az a tabló, amelyet e pazar munkák számára a város történelme háttérül biztosít.

Konferencia és hídverés
A június 17–20. között Egerben lezajlott konferencia, amely a Kulturális sokszínűség és érdemi párbeszéd – Hídépítés Európa és az arab-muszlim világ között címet viselte, egyik fő témája az iszlám bankok pénzügyi gyakorlata volt. Ezek a Korán útmutatása szerint működő pénzintézetek speciális szabályaik és nyugati szemmel nézve rendhagyó pénzügyi szolgáltatásaik miatt nem sínylették meg a 2008-as pénzügyi világválságot, sőt egyre több pénzt (több százmilliárd dollárt immár) mozgatnak világszerte. Érthető ezért, hogy ma már a nyugati pénzintézetek is igyekeznek olyan termékeket kitalálni, amelyek „kompatibilisek” az iszlám előírásaival, hogy az iszlám bankok befektetéseit is befogadhassák.
Magyarország új finanszírozási lehetőségeket keres (például kínai források bevonása), és létkérdés az ország számára az is, hogy exporttermékei számára új piacokat szerezzen. Az óriási felvevőpiacot jelentő Kína előtérbe kerülése mellett természetes igény, hogy gazdasági és kulturális értelemben az arab világ felé is nyissunk. A konferencia időzítése tehát kitűnő volt, de az előbb említett stratégiai célok mellett az arab tavasz, valamint uniós elnökségünk vége is jó apropót szolgáltatott a neves előadókat felvonultató egri tanácskozáshoz. A sikeres szervezés Eger önkormányzata, az Eszterházy Károly Főiskola Lyceum Pro Scientiis Alapítványa és a Londonban élő neves orientalista, Fehérvári Géza által alapított Al-Gharnati Alapítvány kitartó munkáját dicséri.
A gazdasági és kulturális kapcsolatok szorosabbra fűzése most nem egyoldalú késztetés: az arab országok részéről is érezhető ez az igény. Nem véletlen, hogy a magát szintén iszlám banknak nevező Albaraka felismerte, hogy értékes gyűjteményének bemutatása Magyarországon – az anyag ideszállításának költségeit a pénzintézet állta – gesztusértékű és időszerű vállalkozás.

Van, amit, ha kimondunk, semmivé foszlik. Akit, ha néven nevezünk, megszűnik számunkra azzá lenni, aki. Ha a szerető ostoba, szerelme rajongássá válik, és állandó okvetetlenkedése, terhes jelenléte, a titkok kikutatása lerombolja azt a katedrálist, amelyet udvarlásával oly sokáig épített.
Nem véletlen, hogy a szerelem képeit idéztem: az iszlám misztikában a kereső ember és Isten kapcsolata sokszor így jelenik meg. Szenvedélyes, gyakran kétségbeesett szerelemként. Ahol a titkokat minden sóvárgás ellenére rejtve kell tartani és valamiképp mégis megosztani, hogy a világ is lássa a kincseket.
Az elrejtett, de megismerendő belső világ ábrázolásának magától értetődő eszköze az iszlám kalligráfia. Hogy e művészeti ág tökélyre fejlődhetett a muzulmán világban, annak elsődleges oka az, hogy e vallás tiltja az istenábrázolást, és emiatt az emberábrázolás bármely formája is legkevesebb gyanúsnak találtatott az elmúlt századokban. A vallásos tárgyú művészet ezért az írás felé fordult: a művészek a betűkbe zárták a szerelmet, a vágyakozást, a szépet, a világ megismerendő, de ki nem fecsegendő titokzatos részét.
Az Istent.
Az iszlám kalligráfia alkotásainak szövegforrása természetesen a Korán. Az azonban a művész tudásán, elkötelezettségén és látásán múlik, hogy egy-egy szövegrészletből miként bomlik ki az adott passzus értelmezése, esetleg annak rejtett jelentései is, hogyan válik egy-egy szövegsorból művészet, alkotás.
Az írás kiemelt jelentőségének az iszlám történetében egyaránt vannak szimbolikus és praktikus okai. Az utóbbiak között elsődleges, hogy ez a vallás középpontba állította a Korán tiszteletét, ám a szent szöveg terjesztése sokáig csak annak kézzel való másolásával volt megoldható. Hasznos volt ezért az írás kultuszát erősíteni. Fodor Sándor, az ELTE arab tanszékének professzora az iszlám kalligráfiáról írt lebilincselő tanulmányában az „írásnak és a tollnak tulajdonított különleges tiszteletről” értekezik, és annak illusztrálására, hogy ez az arab irodalomban is fellelhető, a költő Al-Mutanabbi (X. század) gyönyörű sorait idézi: „A lovak, az éjszaka és a sivatag ismernek, amint kardomat, lándzsámat, papíromat és tollamat is.” (Régi, máig élő hagyomány az iszlám kalligráfiában, hogy a betűvető maga készíti a papírt is, mesterről tanítványra szálló, féltve őrzött „recept” alapján.)
Jómagam nem tudok arabul, de így is lenyűgöző élmény, ahogy a professzor végigvezet azon az egri tárlaton, amelynek anyaga a legkitűnőbb kortárs iszlám kalligráfiai munkákból lett összeválogatva, és amelyet e hét csütörtöktől az egri várban, a Dobó-bástyában immár a nagyközönség is megcsodálhat. (A kiállítás július 22-ig lesz látható.)
Fodor Sándor nagy szakértelemmel mutatja meg egy-egy alkotáson, mi a jelentősége annak, hogy miért éppen ott van az a szó, miért éppen ott és éppen az az írásjel. Vagy mit jelent, ha a betűvető tükörírást használt, miképpen szimbolizálja ez a látható, illetve a mögötte felfedezhető, felfedezendő láthatatlan világot.
Tudás kell tehát, nem kis tudás, hogy e munkák teljes értelme feltáruljon előttünk: sokszor még az arabot jól olvasók sem tudják kibogozni a gyakran egymásba fonódó vagy a legkreatívabban elhelyezett betűk, szavak értelmét. Legelőször is, mondja Fodor Sándor, tudni kell, honnan kezdjünk ilyen szöveget olvasni. Mert már ezt a pontot sem egyszerű olykor megtalálni.
Ám ahhoz már nem kell a nyelvet bírni és ezeket a kalligráfiai remekműveket olvasni tudni, hogy a kiállításra látogatót lenyűgözzék ezek az alkotások. Az iszonyatos türelemmel és biztos kézzel megrajzolt betűk, az olykor nemcsak geometriai alakzatot, hanem figuratív ábrázolást eredményező (oroszlánt, hajót stb. formáló) elrendezés és az általában külön mester munkáját dicsérő, túlburjánzó ornamentikával megalkotott szövegkeretek szemet gyönyörködtetőek. Egyszerre visznek el földrajzilag távoli vidékre és hívnak belső utazásra. Azokra a tájakra, amelyeket a művész (egy-egy ilyen mű akár évekig is készülhet!) meditatív módon önmagában bejár.
Az egri kiállítás esetében tehát nem évszázados munkákról van szó, hanem kortárs alkotásokról, amelyeket az Albaraka bank hozott el Magyarországra. Az isztambuli székhelyű pénzintézet ugyanis, így bizonyítván iszlám kultúra iránti elkötelezettségét ügyfeleinek, háromévente rendez kalligráfiai versenyt, amelyre szép számban érkeznek nevezések. (Az ilyen versenyek szintén régi hagyománynak számítanak az iszlám világban, ma is több ilyen megméretés létezik, az Albaraka által szervezett az egyik legrangosabb, pénzdíjas verseny.)
Ez is bizonyítja, hogy a „legiszlámabb” művészet a mai napig élő hagyomány, annak ellenére, hogy megtanulni ma is csak a legősibb módon lehet: évszázadok óta mester-tanítvány viszonyban adják tovább ezt a tudást. Ahogy Fahrettin Yahsi, az Albaraka bank igazgatótanácsának tagja fogalmaz a kiállítás anyagát összefoglaló katalógus előszavában: „Amikor tanulmányait sikeresen befejezte, a tanítvány megkapja a kalligráfusi engedélyt, mely olyan, mint egy diploma, amelyet a mester aláírása hitelesít.”
Az Egerben most látható tárlat a 2005-ös és 2008-as verseny győztes munkáiból ad válogatást. Ezeknek témája a „jóakarat” és a „kölcsönös segítség”. Nem véletlen, hogy az Albaraka ezeknek a versenyeknek a témáiból válogatott, hiszen a kiállítás anyaga az iszlám és a nyugati világ közeledését szolgáló konferencia (lásd keretes írásunkat) alkalmából érkezett Magyarországra.