Székely gumicsont

Tudathasadásos állapotba került Romániában az elmúlt hetekben az egyszerű tévénéző. A nagy nézettségű hír- és véleményműsorokban ugyanis a román politikusok a Brüsszelben megnyitott székelyföldi képviseleti iroda kapcsán először nem létezőnek mondták a Székelyföldet, majd utána – az ország területi-közigazgatási átalakítása ürügyén – elkezdtek éjjel-nappal beszélni róla.
Ha a romániai tömbmagyar régió politikusai üzletemberként gondolkodva be akarták volna vezetni a Székelyföld márkát az országos köztudatba, eurómilliókba került volna annyi reklám, amennyit kéretlenül kaptak az elmúlt hetekben. Újságok szalagcímében írták le a nevét, tévéhíradókban mutatták percekig a térképet (vadító piros színnel kiemelve az ország közepén lévő három, magyar többségű megyét), beszélgetős műsorok tucatjaiban sulykolták a kedves néző fejébe azt, amit korábban nem létezőnek mondtak, vagy ha nagyon nem lehetett elkerülni a megnevezését, akkor „úgynevezett Székelyföldnek” tituláltak. Az ország – különben szükséges – közigazgatási reformja az össznépi hisztériának köszönhetően kizárólag egyetlen kérdésre zsugorodott: lesz-e magyar többségű régió, vagy nem?
A zömében ellenzéki kézben lévő (hír)televíziók persze hergelni akarták az embereket, hogy a magyarellenességet felszítva kormányellenes hangulat legyen az országban. De közben elértek valamit, amit a romániai magyar politikusoknak a rendszerváltást követő huszonegy esztendőben nem sikerült: végérvényesen elültették a köztudatban Székelyföld létezését. Míg a régiót korábban a televíziókban többnyire „Harcov”-nak mondták (Hargita és Kovászna megyék nevének összevonásával), a heteken át tartó ingyenreklámnak köszönhetően most már mindenki tudja, hogy a magyarok nagy számban a Székelyföldön, vagyis Hargita, Kovászna és Maros megyékben élnek.
Korábban Bukarest minden eszközzel megpróbálta tiltani az elnevezés használatát. Amikor Kovászna megye határában a székelyföldi vezetők kitették a Tinutul Secuiesc – Székelyföld táblát, azt másnapra valaki lefűrészelte. A rendszerváltás után egyetlen hivatalos román nyelvű okiratban szerepelhetett az elnevezés, Illyefalva község címerében, és ott is csak rövid ideig. Történt ugyanis, hogy a helyiek a címer heraldikai magyarázatában beleírták: az ezüst határkő a Székelyföld és a Barcaság (Brassó vidékének hagyományos neve) határát jelképezi. A helyiek tavalyi döntését a kormány ugyan jóváhagyta (talán nem figyeltek oda a magyarázatra), de a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma megtámadta ezt, azzal indokolva a keresetét, hogy a címer egy nem létező térségmegjelölést hivatalosít. A Brassói Táblabíróság a civil szervezetnek adott igazat, a belügyminisztérium pedig megfellebbezte a döntést (ez a per még tart), ám a kormány a múlt héten visszavonta a 2010-es jóváhagyását.
Kicsinyes, ugyanakkor érthetetlen játék ez, hiszen a román politikusok a Székelyföld-hisztériával tulajdonképpen azt mondják ki, hogy másfél millió magyar képes valós veszélyt jelenteni a húszmilliós románságra. Húszéves lemez ez, de még mindig működik: annak idején a Mol kútnyitásai jelentették azt, hogy az Erdélyt visszafoglaló magyar tankok ott fognak üzemanyagot vételezni. (Képzeljük el azt a háborús helyzetet, amelyben egy tank besorol egy Dacia mögé a benzinkútnál, és a katona megkéri a kutast, hogy mossa le a szélvédőjét.) Később a kétnyelvű helységnévtáblák mértek megrendítő csapást a románságra, most pedig itt ez a magyar többségű régió ügye.
A magyarok oldaláról viszont tényleg van vesztenivaló. Bakk Miklós erdélyi publicista ezt úgy fogalmazta meg: „a pillanat történeti, Székelyföld most szembesül először területi-politikai kereteinek teljes elvesztésével.” A székely székek dualizmuskori, tehát 1876-os felszámolása és helyettesítése az egységes magyar vármegyerendszerbe illeszkedő megyékkel ugyanis – bár felszámolta a középkori székely autonómiát – olyan közigazgatási keretet alkotott, amelyben a székelynek tekintett megyék valamiképp fenntartották a különálló közigazgatás hagyományát. Ez élt tovább a királyi Romániában, majd a székely közigazgatási keretek adminisztratív értelemben újjászülettek a kommunizmus idején létrejött Magyar Autonóm Tartományban, illetve – kompromisszumosan – az utána létrehozott megyékben.
A Ceausescu-korszak kezdetén, vagyis 1968-ban létrehozott jelenlegi megyerendszerben ugyanis megmaradtak a magyar többségű megyék, de hogy ne legyenek színmagyarok, hozzájuk ragasztottak román (vagy Maros megye esetében román és szász) kis alrégiókat. Ha most az unió elvárásaihoz való feltétlen ragaszkodás jegyében a magyarokat feloldják egy hárommilliós lakosságú szupermegyében, akkor lezárul az asszimilációs folyamat, és az autonómia is elérhetetlen messzeségbe kerül. Pedig nem kellene mást kérni, mint amit Nagy-Románia kikiáltói Gyulafehérváron megígértek 1918-ban – sajnos, ezt az ígéretet sem a romániai magyar politikusok, sem az anyaországiak nem tudták az elmúlt húsz esztendőben Bukaresten számon kérni. A mostani székelyföldi vitában is az derült ki feketén-fehéren, hogy Erdélyben kevés a médiaképes magyar politikus, aki a tévékamerák előtt jó románsággal, logikusan és frappánsan tud érvelni. Pedig létszükséglet lenne meggyőzően elmondani: ami jó a magyaroknak, az nem feltétlenül rossz a románoknak. Sőt, az országot erősíti, ha lesz egy virágzó régiója.
A valós autonómia segíthetne az asszimiláció megfékezésében is: az elmúlt évek szociológiai kutatásai azt igazolják, hogy a romániai magyar nők gyermekvállalási hajlandósága magasabb, mint a román nemzetiségű nőké, a kivándorlás mértéke pedig a románok körében évek óta nagyobb a magyarokénál. A magyarság ugyan számszerűen csökkent, de aránya stagnál (esetleg kicsit nőtt) a román többségi nemzetéhez képest. A három megye egyesülése gazdasági értelemben a román többségű szomszédokat sem sértené, hiszen megszabadulnának a „szegény rokontól”: Kovászna és Hargita megye ugyanis országos sereghajtó a nettó átlagjövedelmet tekintve, és a listán Maros sem áll fényesen. Ráadásul ebben a régióban van a legrosszabb állapotban az infrastruktúra, egekben van a munkanélküliség mértéke, és ide alig érkezett külföldi befektető – a Bukarestbe kopogtató üzletembereknek nyilvánvalóan nem ezt a régiót javasolták.
A Brüsszelből érkező pénzekből is ide csurrant a legkevesebb – ha önálló régiót alkotnának a magyar megyék, akkor igazságosabb lenne az elosztás, hiszen nem lenne jobb lobbierejű román tagmegye, amelyik rendre hazaviszi a kasszát.
Különös, hogy a legfőbb veszélyt a magyarokban látó román politikusok ingerküszöbét az nem lépi át, hogy milliós nagyságrendben vándorolnak ki saját választóik, így értékelve a szavazatukkal megtiszteltek ténykedését az ország élén. De említhetném a legfrissebb botrányt is, a múlt héten érettségizettek ügyét. A diákok az elmúlt húsz év legrosszabb eredményét produkálták: a vizsgázók több mint felének nem sikerült átmenőjegyet szereznie! Az elvetélt vagy elhibázott tanügyi reformok eredménye a román közoktatás csődje, mondják sokan, mások pedig azzal vigasztalják az elbukottakat, hogy a mostani belügyminiszter sem tudta annak idején megugrani az akadályt, ezért csak huszonnégy évesen érettségizett, esti iskolában.