Túl a tűzkeresztségen

Sok igazság van abban, hogy akkor válik egy ország igazán az Európai Unió teljes értékű tagjává, ha túl van egy soros elnökségen. Egyrészről irányítói beláthatnak, saját jogon részt vehetnek a kulisszák mögött zajló egyeztetésekbe, így jobban megismerhetik magának az uniónak a működését. Hatványozottan érvényes ez a társadalomra, amely ezekben a hónapokban, ha nem is közvetlenül, de mégis csak közelebbről élheti meg, hogy része a nagy európai közösségnek. Másrészt – s ez legalább ennyire fontos – az elnökség feladatainak ellátására megkerülhetetlenül fel kell állítaniuk egy nagyjából ezerfős profi stábot, amely félévnyi közvetlen úton szerzett tudással felvértezve immár egészen más minőségű munkát képes végezni a továbbiakban. Az elnökségi fél év ugyanis a kompromisszumok megtalálásától a lobbizás csínján-bínján át a nemzeti érdekek hatékony képviseletéig rengeteg hasznos tapasztalattal szolgált az alapvetően a konszenzusra épülő európai mechanizmusok megértésében. Magánál a mögöttünk hagyott fél évnél maradva, például azt, hogy a munka zömét az előző elnökség ügyeinek folytatása, s a válságmenedzselés teszi ki, s az ezen kívül fennmaradó pár százalék jut csupán a saját kezdeményezésre, mint amilyen most a roma népesség integrációjával kapcsolatos uniós feladatok beindítása volt. Az elmúlt hónapok történéseit alakítók vagy legalább valamilyen szinten figyelemmel kísérők világosan láthatták, saját bőrükön érezhették, hogy egyetlen országnak sem lehet sikeres a külpolitikája, ha nem érti, s nem él a brüsszeli lehetőségekkel. Ez mindenképpen olyan eszköz, amely segíti a magyar külpolitikát.
Fontos azonban tudni, hogy ez továbbra is csak egy eszköz, s tisztában kell lennünk azzal a mozgástérrel, ahol az országnak a külpolitikai érdekeit meg kell határoznia. Ez pedig esetünkben az a közép-európai elkötelezettség, amelyről immár két évtizede beszélünk. Ha képesek vagyunk mindezt az elnökségi tapasztalatokkal felvértezve összeurópai kontextusba helyezni, akkor már sikeres volt az elmúlt fél év. Nyomatékosítja mindezt, hogy ha nem is a közvetlen soros elnöki feladatok kapcsán, de a mögöttünk hagyott hónapokban szintén saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy Európa nem nagyon szereti, ha valaki nem áll be a sorba. Így sokak szemében szálka a maga útját járó Magyarország. Különösen azért, mert bár a gazdasági válság kezelésében a kormány ért el sikereket, az ország stabilabb lett, a korábban ezt hiányolók nem nézik jó szemmel, ha eközben sérülnek az ő partikuláris érdekeik is. Meghunyászkodni, az önálló kezdeményezéstől félni ezután sem kell. Igazolja ezt, hogy a morogva fogadott magyar válságkezelő intézkedések közül Európa már többet is átvett, problémák sorától kímélhetjük ugyanakkor meg magunkat a döntések konszenzusra törekvő előkészítésével.
Az erős Európát írta szlogenként a zászlajára a magyar elnökség. E célkitűzés komolyságát mindenekelőtt azzal bizonyította, hogy miközben egyes országok épp a pénzügyi csőd szélére kerültek, Magyarország szakított az előző kormányok felelőtlen politizálásával, s ezzel is hozzájárulva az európai gazdaság sikereihez, transzparenssebbé, kiszámíthatóbbá és stabilabbá vált. Eközben elnökként szakszerűen menedzselve a kérdést, uniós szinten is elérhető távolságba került a gazdasági kormányzás beteljesítése. Csendesen, de elismerést kiváltva erősítette az integrációs folyamatokat a horvát csatlakozás felgyorsításával vagy az egységes energiapolitika megvalósulását célzó döntés tető alá hozásával is. Az egyébként sok tekintetben széttartó Európai Unió a közös gondolkodás irányába tett lépéseket. Mindezt Budapest egyfajta közép-európai érzékenységgel igyekezett elősegíteni, erősítve a közösségen belül a térség megjelenítését. Az elmúlt hónapok kétségkívül legnagyobb eredménye azonban az, hogy átesve a tűzkeresztségen, maga is tapasztalatokkal felvértezve, megerősödve került ki a soros elnökségből.