Vitatott bírói ítélkezés: különvéleményen a közvélemény

Valószínűleg sokan emlékezünk még arra, amikor Orbán Viktor miniszterelnök személyesen jelentette be a parlamentben Bakonyi Zoltán Mal-vezérnek a vörösiszap-katasztrófa miatti őrizetbe vételét. Az is eszünkbe juthat ennek kapcsán, hogy a bíróság már másnap elrendelte Bakonyi szabadlábra helyezését, mondván, nem kellően megalapozott a gyanú. Ha a magyar polgárok hinnének a bírói ítéletek igazságosságában, akkor már ez az ügy is megtépázhatta volna a kormány és a miniszterelnök tekintélyét. Ez azonban nem történt meg. Az állampolgári jogegyenlőségbe vetett hit viszont nagy valószínűséggel sérült az affér kapcsán. Sokan gondolhatták úgy, hogy a nagy befolyású emberekre kevésbé nehezedik a törvény szigora.
Szabadlábon védekező gyanúsítottakból illusztris csapat állt össze azóta. Az ismert moszkvai ingatlanpanama kapcsán hétmilliárdos károkozással gyanúsított Horváthné Fekszi Márta egykori szocialista külügyi államtitkárt és két társát szintén kiengedték az előzetesből, elfogásuk után gyakorlatilag azonnal. Szabadlábon védekezik már Hagyó Miklós is, és az erzsébetvárosi „ingatlanosok”, Hunvald György és Gál György is élvezhették néhány hétig a kora nyári szabad levegőt. (Igaz, a másodfokon eljáró ítélőtábla az ő ügyükben helyt adott az ügyészségi fellebbezésnek, és ismét előzetesbe kerültek.)
A fenti esetek (kiegészítve a Biszku Béla elleni peres eljárás bírói kezdeményezésre történt felfüggesztésével) azt mutatják, hogy a szocialista párti potentátokat kivételes elbánásban részesítik a honi bíróságok. Az ilyen súlyú ügyekben ugyanis nem szokás megadni a szabadlábon való védekezés lehetőségét. Hiszen minél nagyobb a várható büntetés, annál inkább fennáll a szökés, az elrejtőzés, az összebeszélés vagy a bizonyítékok eltüntetésére tett kísérletek lehetősége. Ezekben az ügyekben pedig évtizedes büntetések is kiszabhatók.
A szocialista hatalmasságok azonban olyan szavahihető, rendes emberek, akiknek – bár kapcsolatrendszerük elegendő lenne hozzá – eszük ágában sincs sem külföldre szökni, sem bizonyítékokat eltüntetni, sem a vád tanúit befolyásolni ilyen vagy olyan módon. Ők, úgy tűnik, fölötte állnak az efféle gyanúnak. Ekként gondolkodhattak a bírák Szilvásy Györgyről és Laborc Sándorról is. Pedig a szabadlábon való védekezés adta lehetőségek kihasználása, az informális hatalommal való visszaélés lehetősége a legfinomabban szólva is kézenfekvő egy volt titkosszolgálati miniszter, illetve a titkosszolgálatok egykori vezetőjének esetében. Különösen akkor, ha államellenes bűncselekménnyel, bűnpártolással gyanúsítják őket, amelyeknek büntetési tétele szintén mázsás nagyságrendű lehet. Azok, akik ilyen hatalmú embereknek megadják a szabadlábon védekezés lehetőségét, már-már a szabadságot kínálják fel nekik.
Az állampolgári jogegyenlőség megkérdőjeleződik a fenti esetek kapcsán. Úgy tűnik, mintha a bírák döntéseit központi akarat irányítaná. Nincs pedig így. Arról lehet csupán szó, hogy homo politicusok ők is, mint minden gondolkodó ember, és – mérlegelési jogkörükön belül – saját értékítéletük alapján döntenek. Hogy aztán ezek a döntések mind egy irányba mutatnak? Nos, ez nyilván nem a véletlen műve. Sokkal inkább a késő Kádár-kori kontraszelekcióé. A bírák többsége ugyanabból az elitből válogatódott ki, amelyhez a szabadlábon való védekezés lehetőségét megkapó elvtársak is tartoznak.
Tudomásul kell venni, hogy a függetlenségét oly fennen hangoztató bírói kar csak a kormánytól független. Saját (olykor sötét) múltjától azonban mindeddig nem sikerült függetlenítenie magát. A bíróságok most szisztematikusan állnak ellen a kormány és az ügyészség elszámoltatási törekvéseinek.
Sokan tartják vízválasztónak a most kipattant titkosszolgálati ügyet. Általánosan elfogadott nézet, hogy a várható bírói ítélet végzetes lesz valamelyik politikai erőre. Ha államellenes cselekményben találják bűnösnek az egykori szocialista minisztert, az az MSZP-t lehetetleníti el, ha pedig felmentik a vád alól, akkor az az Orbán-kormány hitelességét teszi tönkre. Ez a nézet szerintem olyan véleményformáló erőt tulajdonít a bírói ítéleteknek, amellyel azok (már) nem rendelkeznek. Tetszik vagy sem, a magyar bíróságok nincsenek abban az erkölcsi pozícióban, hogy mindenki számára elfogadható (még inkább elismerhető) ítéletet hozzanak egy ilyen súlyú ügyben.
Ismerek embert, aki fél évszázadon át őrizte a Nagy Imre kivégzéséről tudósító Szabad Nép-cikket. Azért, hogy elborzasztó kordokumentumként mutathassa meg azt gyermekeinek és unokáinak. Ezzel azt akarom mondani, hogy a bíróság úgy ítél, ahogy akar, és úgy indokolja döntéseit, ahogy neki tetszik. A valóságot azonban nem változtathatja meg. Az ítéletekről pedig minden politikára figyelő és arról gondolkodó embernek meglesz a maga különvéleménye. Ami nem biztos, hogy megegyezik majd az ítélettel.

A szerző újságíró