A meg nem értés paradoxona

Vajon a Facebook-generáció tagjai fogják-e érteni Susan Sontag több mint két évtizeddel ezelőtti kijelentését, amely szerint már nem irodalmi kultúrában élünk? Állítása annak tükrében különösen izgalmas, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Sontag sem sejthette, micsoda fordulat fog lezajlani az infokommunikációs világban, ezen keresztül a műveltséghez, a mérvadó tudáshoz való viszonyunkban, olvasási szokásainkban és az írás módszertanában. Korunk láthatóan újabb és újabb drámai erejű paradigmaváltásokat kényszerít rá alkotóra és befogadóra, programozóra, tartalomszolgáltatóra és felhasználóra. A sontagi kijelentés értelmezéséhez tudni kell azt is, hogy mit jelentett irodalmi kultúrában élni, a megértés viszont feltételezi az irodalmi kultúrában való szocializálódást, ami azt sejteti számunkra, hogy azon utolsó mohikánok közé tartozunk, akik tehetetlenül keseregnek az irodalmi kultúra (nem pedig az irodalom) végén.
Irodalmi kultúra és irodalom nem egymást fedő fogalmak. Míg az irodalmi kultúra végét egyértelműen faktumként könyvelhetjük el, addig az irodalom, a szépirodalom létezik, s számtalan formában fog burjánozni a közösségi oldalakkal és blogokkal zsúfolt virtuális térben is. Csak megváltozott írói feladatvállalásokkal. Igaz ez még akkor is, ha a kommunista diktatúra összeomlása óta eltelt két évtizednek az az Esterházy Péter-i gondolat lett a sokak által elfogadott, általam viszont erősen vitatott érvényű tételmondata, hogy „az irodalomnak nincs oka, célja, az irodalom van”. Ha elfogadjuk, hogy nincs ok, nincs cél s nincs feladat, akkor megváltozott feladatvállalás sem lehet, a cél és a feladat fogalmának használata ebben a szövegkörnyezetben egyébként is gyanús, mert irodalmon kívüli szempontokat hoz be a literatúra világába.
„Az én mondataimnak amúgy is valamelyest más a valósághoz való viszonya, majdnemhogy fordított, mint ami normális – nyilatkozta Esterházy 1992-ben. – Nem leírom a valóság egy részét, és akkor úgy ellenőrzöm magamat, hogy jól dolgoztam-e, hogy ezek a mondatok valóban leírják-e ezt a valóságot, hanem mondatokat eszkábálok, és a mondataim valóságát ellenőrzöm azon, hogy megnézem, van-e a világban olyan rész, amely megfelel ennek a leírásnak. Ez egy más viszony, amely lényegében azt állítja, hogy én csak a nyelvet tekintem valóságnak, és mindent nyelvnek tekintek. Vagy még inkább: az egyetlen dolog, amit komolyan veszek, az a nyelv.” Miközben Esterházy alkotói módszere legitim, azt szögezzük le: a nyelv valóságossága még nem jelenti azt, hogy az irodalom önreflexivitása kizárhatja és kiválthatja az önmagán kívüli valóságelemekre utalás feladatkörét.


A Kossuth Klubban 2002 májusában rendezett Rendszerváltás és irodalom című vitában Károlyi Csaba kritikus vitatta azt, hogy jó lenne, ha a jelenlegi (akkori) politika számára drámai módon felértékelődne az irodalomnak, a kultúrának a szerepe és jelentősége. „Erre én azt mondom, hogy isten ments. Mert akkor a következő lépés az lenne, hogy a politika meg is akarná határozni, mit csináljon az irodalom, mert számára rettentően fontos az irodalom szerepe. Ha a politika számára drámai módon fontos az irodalom szerepe, annak csak politikai oka lehet, ha meg politikai oka van, akkor a politika bele akar szólni az irodalomba. Erre történnek kísérletek nyilván, és az elmúlt négy évben is történtek, szerencsére nem volt sikeres. Isten ments, hogy a politika beledumáljon az irodalomba! A politika számára az irodalom annyira legyen fontos, amennyire minden országnak fontos, hogy a kultúrája fennmaradjon, továbbfejlődjön, illetve a hagyományait megtartsa, ehhez a mindenkori kormányzat biztosítsa az anyagi és egyéb szervezeti kereteket – slussz passz. Egyébként ne foglalkozzon irodalommal. […]
Ha az irodalmi életet nézem, a rendszerváltás a magyar irodalomban minden probléma ellenére abszolút pozitív dolog volt, amennyiben a magyar irodalom szereplői a rendszerváltás előtt azt szerették volna, ha a politika nem szól bele közvetlenül az irodalomba, ha mindenki nyugodtan írhatna és jelentethetné meg a műveit, ha nem volna cenzúra és direkt politikai nyomás az irodalmon. Ez tulajdonképpen megszűnt, ezzel együtt jár természetesen, amiről [Pomogáts] Béla beszélt, hogy az irodalom szerepe leértékelődik. Hiszen ha működik az ország parlamentje, az irodalom parlamentje nem érdekes annyira, mert az ország dolgait a politikai parlamentben intézik. Az írónak megszűnik a politikai szerepe. Ebből következik, hogy a közéletben az irodalom nem annyira érdekes, mint korábban. Van, aki hajlamos áltatni magát, hogy az irodalom mint esztétikai produktum volt érdekes nagyobb tömegek számára. Ez valószínűleg nem így van: a politikum miatt volt érdekes az irodalom, kevesek számára volt érdekes tisztán irodalmi szempontból. Akik számára csak politikai szempontból volt érdekes, azoknak ma nem érdekes, hiszen nem is az irodalom feladata az, hogy olyan értelemben politizáljon vagy közéletet irányítson, mint 1989 előtt.”
Károlyi Csaba mintha úgy látta volna, hogy 1989 előtt nem volt igaz az a kijelentése Esterházynak, hogy „az irodalomnak nincs oka, célja, az irodalom van”, a diktatúra utáni (szerep)változással viszont egyszeriben igazzá vált. Valójában az amelletti harcos érvelés, hogy a demokratikus körülmények között az irodalomnak nem lehet köze a politika világához, éppen annak az elismerése, hogy igenis van köze. A tagadó viszonyban levő gesztus is politikai jelentéstartományt kap. Persze az ilyen viták azt is feltételezik, hogy irodalmi kultúrában éljünk, vagy ha már fel is ismertük, hogy az irodalmi kultúra véget ért, azért azt lássuk, hogy a kultúra, a művészet s benne az (irodalmi kultúra utáni) irodalom is virágozhat, így a művészetnek szükségszerűen köze lesz a politikához, a politika kultúrájához.
Politika és irodalom, politika és művészet viszonyát viszont nem csak úgy lehet feltételezni, hogy a politika „beleszól az irodalomba”. Nem is úgy, hogy az irodalom szól bele a politikába, még ha nem is választhatók el egymástól ilyen sterilen a dolgok. Az irodalomnak viszont értelmeznie kell tudni a politikát is, de legalábbis az irodalomnak napjainkban is releváns témája lehet a napi politika, annak a legszélesebb értelmében. Azaz az irodalom nem zárkózhat be a saját világába, míg azt a nyelv megteheti. Mindez nem eredményezi azt, hogy az irodalom újra fontos lesz a politika számára, s nem azért, mert a politikusok szükségszerűen tájékozatlanok a kultúra világában, vagy mert műveletlenek lennének. A politika világára jellemző kontraszelekció egyébként ugyanúgy megfigyelhető a szellem világában is: „a szellem röpte, mint a darvaké, mindig V formájú, csak kevesen szállnak elöl” – figyelmeztet Babits. S nem is a jelenlegi kormányzat jogos vitákat kiváltó kultúrpolitikája vagy a teljesen eladósított ország pénztelensége okolható azért, hogy a döntéshozók nem fordítanak kellő figyelmet az irodalomra, annak sokszínű és tagolt intézményrendszerére.
A háttérben valójában annak a Susan Sontag-i valóságértelmezésnek a mindennapi döntéshozatalt is alakító realitása húzódik meg, amely szerint már nem irodalmi kultúrában élünk. A mai kultúránk médiakultúra, pontosabban mediatizált térben zajló kultúra, ahol a médián keresztül az irodalomnak is van s lesz helye. Ugyanakkor önkritikusan jegyezzük meg (s most nem az író, hanem a kormánypárti kultúrpolitikus szól belőlem): annak a felismeréséből, hogy az általunk szeretett s otthonos, biztonságos közlekedést nyújtó irodalmi kultúra véget ért, még nem következik, hogy az irodalomra és a művészet más területeire és intézményeire ne kellene a jelenleginél jóval nagyobb figyelmet és pénzt fordítani. A mediatizált térben a kultúrpolitika semmivel sem kevésbé fontos, mint az irodalmi kultúrában. A mostani kormányzat politikai eredményességének megítélésekor a kultúrához való viszonya fontos, ugyanakkor a következő választási eredményeket alapjaiban nem befolyásoló mutatója lesz, változzon akár vagy maradjon az a kultúrpolitikai irány, amelyet Szőcs Géza író államtitkárként képvisel. Ennyiben a politika világa, a magyar belpolitikával szembeni választói elvárás is változott egy évtized alatt: míg 2002-ben az első polgári kormány leváltásában fontos szerepe volt a Fidesz gyenge kultúrpolitikájának, a gazdasági válság sújtotta mai világunkban a kultúrpolitika korántsem lehet annyira erős befolyásoló tényező, mint két ciklussal ezelőtt. Ennek ellenére a kulturális élet szereplői nem mondhatnak le az igényeikről, a kultúrpolitikával szembeni elvárásaikról, csak nekik is fel kell ismerniük, hogy a szűkülő anyagi lehetőségekkel is terhelt mediatizált küzdőtérben új metodikával kell az érdek-képviseleti munkájukat végezniük.


Jogosnak tűnik a kérdés: az irodalmi kultúra végéről beszélve van-e egyáltalán értelme az irodalom feladatáról gondolkodni? Meggyőződésem szerint igen, mert Esterházyval és Károlyi Csabával ellentétben Babitscsal együtt vallom, hogy van olyan feladata az irodalomnak, mely ma is időszerű, főleg abban a mediatizált közegben, amelyben az irodalom is létezni kényszerül. Ez éppen a nemzeti karakter megőrzése. Babits a Magyar irodalom című, 1913-as tanulmányában fejti ki, hogy „a kis irodalmaknak kétféle szerepe és értéke lehet a világirodalomban. Vagy nemzeti jellegük által egy érdekes új színnel és hanggal, vagy kiváló világirodalmi értékű egyes művekkel gazdagítják. […] Vannak irodalmak, melyek egészükben kiváló világirodalmi fontossággal bírnak, s európai értelemben maradandó műveket mégsem bírnak fölmutatni – és megfordítva is.”
Az irodalom szerepéről, lehetséges feladatairól, literatúra és politika viszonyáról szóló két évtizedes vitáink is arra mutatnak rá, hogy a Babits által leírt két szerepfelfogás máig tartó egymásnak feszülése jellemzi a magyar irodalmi nyilvánosságot. „A megállapított két értékmomentum – nemzeti karakter és európai horderejű művek – szükségének tudata az egyes irodalmak értéköntudatában valóban szerepel, azt minden irodalom és kritika története világosan bizonyítja. A magyar irodalom története azonban azt a sajátságos tüneményt mutatja, hogy e két értékmomentum elismerése állandóan küzd egymással, és egymást háttérbe szorítani törekszik. Az egész magyar irodalom történetén két irány vonul végig: az egyik a nemzeti vonások konzervatív megőrzésére és kifejezésére törekvő, minden nyugati hatástól dacosan elzárkózó; a másik ezt az elzárkózást megvető és gúnyoló, európai minták szerint forradalmian újító. S miként a nemzeti karakter megőrzése, ahogy kimutattuk, az egész irodalom feladata, az európai érdekre való törekvés pedig az egyes alkotásoké: akként valóban az irodalmi közvélemény óvta rendesen a nemzeti irány zászlaját, míg az egyesek, a zseniális kiválók törekedtek az európai szellem irányában újítani.


E két irány szembenállásának történetét az egész magyar irodalmon végigkísérhetnők: irodalomtörténetünket e szempontból lehetne megírni.
Mert ez örök irodalmi harc sohasem volt invektívák, soha bizonyos elkeseredettség nélkül; s míg más, szerencsés irodalmak kezdettől fogva együtt érezték mindkét faktornak (az általános nemzeti színnek s az egyes művek európaiasságának) szükségességét, addig nálunk az egyiknek híve a másiknak okvetlen ellensége.”
Ez a Babits által leírt megosztottság és keserűség ma is jellemzi a magyar írótársadalmat. Olyan történeti gyökerű lelki teher ez, amelyet nem lehet egyik pillanatról a másikra magunk mögött hagyni, s amelyet az utóbbi évtizedben tovább árnyalt az irodalom szerepéről való véleménykülönbségek nyilvánvalóvá válása. Ugyanakkor e megosztottság felismerése az irodalmi kultúrán túli mediatizált kultúrában is fontos, hiszen az irodalom és a magyar nyelv elvitathatatlan nemzetmegtartó szerepének végre együtt kell járnia a megújulás folyamatosan jelen levő igényével. A mai európai, illetve globális politikai térben csak azoknak a lokális kultúráknak van esélyük a megerősödésre és a fennmaradásra, ahol a hagyományápolás, a tradíció őrzése, valamint az újítás, a kísérletezés, az útkeresés nem egymást kizáró fogalmak. Ennek belátása persze egy okos kultúrpolitikát is új kihívások elé állíthat, ugyanakkor az irodalomnak, a művészetnek is lehet kényszerítő ereje, ám ehhez a szellem embereinek is újra kell gondolniuk a politikával szembeni elvárásaikat. S ha a saját, valóban súlyos egzisztenciális problémáiknak a megoldásán túlmutató kérdéseket is felvetnek a magyar írók, művészeti szervezeti vezetők, akkor továbbra is igaz lesz Babitsnak a magyar irodalomról írt gondolata: „Múltjában sok nehéz küzdelem, jelenében megedzett erők, jövőjében végtelen kilátások!”