Kabdebó Lóránt a Rögeszmerend – Turczi István művének tragikus derűje című monográfiájában filozófusnak, metafizikusnak, az élet és halál, lét és öröklét alapkérdéseivel állandó küzdelmet folytató alkotónak írja le Turczi Istvánt. A magyar költészet középnemzedéke alkotójának A változás memóriája című, új könyve is igazolja az irodalomtörténészt. E kötetben negyvenöt sokszólamú prózaverset olvashatunk, amelyek Lator László ajánlásának szavaival élve alapjában véve régimódi versek. Abban az értelemben mindenképpen, ahogy a tradíció, a szellemi, lelki hagyomány is időtlen, ősi és új – ám minden kor részére volt, van és lesz üzenete.
Turczi látszólag kibékíthetetlen ellentéteket ütköztetve ébred rá egy-egy igazságra, például az Azutánia című opusban, amelyben a léten túli világot a budai bástyasétány szín- és fénygazdagságán keresztül bemutatva kijelenti: „Nincs semmi megrendítő abban, ahogy kikockázod jussunkat a Nagy Mozdulatlanságra.” A vers üzenete: a világegyetem harmóniája nem más, mint a látszólagos vagy valóságos ellentmondások kényes egyensúlyának megteremtése.
E tisztán ezoterikus gondolati képvershez mérten Turczi föld közeli egyszerűséggel rajzolja meg édesanyja alakját Az anyamegmaradás törvénye című költeményben. Az anya, aki „egész nap diót tör”, a növényeivel beszélget, a madarak röptét figyeli, „hogy megtudja, érdemes-e bemenni a városba”, még az aranykor természetességével beszél a flóra és a fauna lényeivel, e bensőséges kapcsolat magától értetődően vezeti el őt Istenhez. A költő fiú leírja azt az ősi folyamatot, ahogy a szülőanya átérezteti, megérteti a gyermekével a „bárhol megteremthető mindenség közepét”, a Teremtő létének rejtőzködve is mindenütt jelen való bizonyosságát.
Turczi gazdag versprózai univerzumában megtalálható az üres papírral folytatott örökös írói küzdelem egyik szorongató kényszerképzete is: mi történik az alkotóval, ha egyszer csak „nem lesz több vers”? Az Újrakezdés című költeményből föltárul a lét körforgása, az apokalipszisek és a feltámadások egymást követő folytonossága. A versből megértjük: eredendő tragédiánk, hogy minden kezdetben ott a vég. Ám vigaszunk, hogy minden végben mégiscsak ott van az örök kezdet is.
Turczi bátran él a nyelvi humor eszközeivel is. A költő a sokszólamúság és a játékosság nyomvonalán juttat el bennünket a Pneuma spiritualis című kulcsversében két egyszerre igaznak tűnő bizonyossághoz. Kiindul abból az alapigazságból, hogy „nincs új a nap alatt”, majd bebizonyítja, hogy „minden új a nap alatt”. A mű végső konzekvenciája: a valamirevaló alkotó soha nem mondhat le sem az eredetiségről, sem az olvasónak címzett üzenetről, a sokak által megtagadott mondanivalóról.
Groteszk meglepetést kelt A filozófia rövid története című prózavers, amely a tudományoskodó címének dacára nem más, mint egy kutyasétáltatás olykor bájos, máskor prózai életképeinek a bemutatása. Ugyanakkor a derűsen talányos, bökverset sejtető cím, a „Kié” alatt olvasható aforizma juttatja el az olvasót a lételmélet alapkérdéseihez és a kötet összegző zárógondolatához. Jelesül: amikor a tiszta ész cserbenhagy bennünket, segítenek a megérzések, intuíciók: „Az agy órája lejárt / bízd magad érzékeidre / már túl néhány fohászon / menetkész új jelekkel teli az ég, kié a tisztánlátás, ez a kozmikus vászon.”
(Turczi István: A változás memóriája, prózai versek. Palatinus Kiadó, 2011, 77 oldal, 1950 forint.)
origo.hu
Orbán Viktor: Kilábalunk a háborúból
