A 3D-s technika lesz a különlegesség A kékszakállú herceg vára rendezésében. Mit jelent a 3D az operában?
– Nem építünk díszleteket, csak egy lépcsősort a színpad elején, e mögé feszítünk ki egy hatalmas, speciális vásznat, amely a 3D-s vetítés által érzékelteti a vár hatalmas tereit és mélységét. Ugyanúgy, mint egy 3D-s moziban, bizonyos elemeket szinte megérinthetünk. Ugyanakkor az előadás éppen olyan élő, mint egy hagyományos opera-előadás, csak a közönség kap egy 3D-s szemüveget. A világ efelé halad, és nekünk kötelességünk haladni a korral. Ez talán egy olyan fiatal közönségréteget is az operába vonzhat, amely egyébként nem jönne be.
– A vetített díszlet képi világa inkább hagyományos vagy inkább modern? Bartók elég sok mindent megkötött…
– Igyekeztünk stilizáltan, Bartókhoz hűen kialakítani a jellegét. Zenéje egyszerűen megfesti a képet, arról nem is beszélve, hogy a partitúrába beleírta a saját elképzeléseit, megjegyzéseit, tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, hogy a maga rendezését. Természetesen a Kékszakállút rengetegféle rendezésben színre vitték már, a klasszikustól a modernig, a minimalistától a teljesen extrémig. Az a stílus, amit most kialakítottunk, a képzőművészet és az építőművészet keveréke a komputergrafikával realizálva. A díszleteket ugyanis építőművészeti alkotásként fogtuk fel, és igyekeztünk bevonni a strukturális építészetet a látványba.
– Elsősorban a látványra vagy inkább a zenére koncentrálnak? Bartóknál az utóbbin van a hangsúly.
– Látványosnak kell lennie az előadásnak, de természetesen nem szabad, hogy ez elvegye vagy csökkentse az operai élményt. Bartók zenéjének dimenziói és a hangszerelése általában problémát jelent a különböző színrevitelekben, hiszen a rendezők igyekeznek mozgatni az énekest, és amikor hátraküldik, néha képtelenség áténekelni ezt a fajta hangzást. Itt ezzel nincs gond, hiszen hátulról vetítenek, ezért nekünk mindenképp a színpad elején kell állni, ugyanakkor a 3D-s mélységérzet következtében látványban mégiscsak a közepén vagyunk a várnak. Így a karmesterrel, a zenekarral és a közönséggel is jobb a kapcsolat, mégsem tűnik úgy, hogy kívül rekednénk a díszleten.
– A Kékszakállú-előadásoknál a társítás általában a legnagyobb probléma. Sokszor kioltja egymást a két darab, vagy legalábbis csökkenti a katarzist. A Boleróval ez hogy működik?
– Amikor másik operával megy a Kékszakállú, én is mindig tartok ettől. A Boleróval úgy érzem, művészileg tökéletes a társítás, sikerült összekötni a két darabot. Ugyanúgy ötszereplős – a Kékszakállúban a három régi aszszonnyal együtt van meg az öt szereplő –, és tulajdonképpen a Kékszakállú előzményeként fogható fel a koreográfiája. A kettő együtt meséli el a történetet, így erősítik egymást, ugyanakkor külön-külön is megállnak a lábukon mint önálló alkotás. Természetesen a 3D lehetőségei a Kékszakállúban teljesednek ki.
– Az alkotói stáb tagjai komoly múltra tekintenek vissza, gondolok itt például Andrew Quinnre, akihez a Mátrix vizuális effektjei kötődnek. 3D-s mozik már készültek, de élő zenével, amelynek a tempója az adott pillanatban alakul, változik, nyilván egész más dolgozni.
– A művészvéna és a zeneközpontú hozzáállás nem hiányzik a produkcióból, hiszen sokat segített az, hogy a stáb mindegyik tagja nemcsak technikus, de zenei végzettségű is, beleértve a férjemet, aki maga is zenész. Én személy szerint is sokat kaptam Bartóktól és A kékszakállú herceg várától, ezért is találtam fontosnak, hogy a darab befejezésének 100. évfordulóján itt, Magyarországon szólalhasson meg először ezzel a technikával ez az előadás. Tulajdonképpen ez az én főhajtásom is Bartók előtt. A világ szinte mindegyik nagy színpadán énekeltem már, és egy ideje nem vagyok tag az Operaházban, de nem felejtem el soha, hogy innen indultam az Andrássy útról, hogy mennyit kaptam ettől a háztól, és mindig is az anyaházamnak fogom tekinteni. Most, amikor ennyire nehéz helyzetben van az Operaház, különösen fontosnak tartom, hogy segíthessek. Mi ezzel a világpremierrel szeretnénk hozzájárulni az Operaház csillogásához.
origo.hu
Péter vitéz – Bayer Zsolt verse
